Süsü Fan Club


Süsü, a rettentő

Csináltak Süsünek egy hatalmas ketrecet, a ketrec előtti teret elkerítették, majd útjelző nyilakat szögeltek fel a várban mindenhol, hogy könnyebben idetaláljanak a látogatók. A ketrecre egy táblát szereltek: Süsü, a rettentő 2–6-ig.
A kancellár sürgette, hajtotta a vár lakóit, sorban adta ki a parancsokat, menet közben diktált az írnoknak.
– Reklámszövegek! Rémhírek! Betanítani! Terjeszteni!
Gondolkozott egy kicsit, majd mondta is a reklámversikét:

Rettegj, féljél és borzadj,
szörnyű sárkány körme nagy!
Sárga szeme villogó,
a bendője hat akó!
Körme negyven, foga húsz,
ne nézz oda, megvakulsz!
Vicsorít, s azt mondja: á!
Bújj gyorsan az ágy alá!

Az írnok feljegyezte a verset, majd félrevonult, és lemásolta száz példányban. Mindenkinek adott egyet, hogy tanulja be és terjessze!
A kancellár megkereste a vár másik sarkában hűsölő Süsüt, mivel a kiképzést személyesen akarta csinálni. És titokban! Éppen ezért elzavarta az akácgallyal legyezgető sárkányfűárust.
– Menj a pénztárhoz! Oda vagy beosztva!
A sárkányfűárus egyáltalán nem tiltakozott, azonnal eldobta az akácgallyat, s boldogan suttogta.
– Pénztár? Pénz? Még hallani is jó! A régi szép idők! Rohanok!
S rohant.
Alighogy elrohant, a kiskirályfi vágtatott arra a fűzfaparipáján, de a kancellár őt is elküldte.
– Most nem lehet játszani! Süsü nem ér rá!
Mikor végre egyedül maradtak, így szólt Süsühöz.
– Gyere utánam, feltűnés nélkül!
Süsü bólintott, hogy rendben van, és a ketrechez osontak feltűnés nélkül. Mikor odaértek, a kancellár körülnézett, hogy nem hallgatózik-e valaki, majd így szólt.
– Először is bújj be a ketrecbe! Utána mindent elmagyarázok!
Süsü bebújt a ketrecbe.
– Bebújtam, mit csináljak?
A kancellár ravaszul simogatta a szakállát.
– Eddig nagyon jó! Most pedig megmondom, hogy mit kell csinálni! Figyelj! Nagyon jól figyelj! Mert nincs időm kétszer elmondani! Rettenetesnek kell lenned!
Süsü nem értette.
– Rettenetesnek?
– Igen! – mondta a kancellár. – Meg ijesztőnek, meg félelmetesnek, meg lidércnyomásosnak, meg nyavalyatörősnek, meg borzasztónak, meg rémálomnak, hogy a haja az égnek álljon, hogy rosszat álmodjék az a sok nép, aki majd idetódul, hogy lássa Süsüt, a rettentőt!
A kancellár levegőt vett, és szigorúan nézett Süsüre.
– A király parancsára!
– Hej, haj! – sóhajtozott Süsü. – Nem tudok én olyat!
– Ne sóhajtozz! – mondta a kancellár. – Maj én kiképezlek!
Azzal hátrább lépett, és onnan dirigált.
– Fújj egy kis tüzet! Úgy! Most rázd a ketrecet! Jó! Most csattogtasd a fogad! Ez az! Most meresztgesd a szemed! Nagyszerű!
Süsü tüzet fújt, rázta a ketrecet, csattogtatta a fogát, és meresztgette a szemét.
A kancellár meg volt elégedve, meg is dicsérte.
– Fog ez menni! Most tanulj meg egy versikét!

Körmöm negyven, fogam húsz,
ne nézz rám, mert megvakulsz!
Ha így vicsorítok: á!
Bújj gyorsan az ágy alá!

Süsünek meg se kottyant egy ilyen rövid versike, behunyta a szemét, összeszedte az eszét, és lassan, hibátlanul elmondta.
– Ez az! Ez az! – örvendezett a kancellár. – Gyakorold, hogy ne felejtsd! Én most elrohanok, elintézem a többi dolgot!
Közben megrajzolták a plakátokat, meg a falragaszokat, meg a reklámcédulákat. A királyi harckocsi kigördült, és szétszórta a környéken, hogy hallja, olvassa, lássa mindenki, aki kíváncsi: kettőtől hatig mindennap megtekinthető Süsü, a rettentő! Gondoltak azokra is, akik nem tudnak olvasni: a harckocsi tetején a harangozó ült, s egy hatalmas bádogtölcsérbe bele-belerikkantott, bömbölte a szenzációs hírt.
A vár kapujában felállították a pénztárt, ami nem volt más, mint egy asztal, mögötte állt a sárkányfűárus, a lábánál két zsák volt, egyik az aranynak, másik az ezüstnek.
A királyi szakács virslit főzött, perecet sütött, zsíros kenyeret kent, a két kukta hordta ki egy sátorba, amit kineveztek büfének.
A zsoldosok egy hatalmas ponyvával letakarták a ketrecet, hogy senki se láthassa ingyen Süsüt! Süsü nem tiltakozott, megértette a dolgot, a ponyva alatt szorgalmasan gyakorolt, bömbölt, vicsorított, és mondta a versikét.
A kancellár körbeszaladta az udvart, mindent megnézett, mindent ellenőrzött, hogy rendben van-e, majd elégedetten rikkantott.
– Jöhetnek a látogatók! Kaput kinyitni! Mindenki a helyére!
Majd felsietett a trónterembe.
A kaput kinyitották, beözönlöttek a látogatók, és szép sorba álltak a pénztárnál.
A sárkányfűárus nagy hangon biztatta őket.
– Erre, erre! Ide, ide! Tessék megváltani a jegyeket! Elővétel, zsöllye, páholy! Testre szabott helyárak! Ülőhely, állóhely! Ide, ide!
Nem vitás, hogy messze földön nem volt jobb pénztáros, mint a sárkányfűárus! Csak ránézett egy-egy turistára, és mondta is a jegy árát!
– Egy arany! Egy arany! Neked két arany!
A hórihorgas látogató méltatlankodva kérdezte.
– Nekem miért két arany?
De a sárkányfűárusnak fürgén mozgott az esze, azonnal rávágta.
– Mert te kétszer olyan magas vagy!
Majd tovább sürgette, biztatta a sorban állókat.
– Tessék, tessék, erre tessék! Óriási izgalom! Félelmetes helyárak! Hideglelés, rémálom! Két órai borzongás egy jegyért! Egy arany, egy arany, fél arany!
A fél aranyat egy félszeműnek mondta, senki se vitatkozott, mindenki helyesnek találta, hogy a félszemű csak félárat fizessen!
Fent a trónteremben kapkodva öltözött a király és a királyné. Nem akartak elkésni az ünnepélyes megnyitóról. Mikor már készen voltak, a király körülnézett.
– Hol a fiam?
A kancellár megvonta a vállát, hogy ez nem tartozik rá, ilyen apró-cseprő üggyel ő nem foglalkozik!
A királyné is körülnézett, majd idegesen a Dadáért kiabált.
– Dadus, Dadus! Hol a kiskirályfi?
A Dadus berohant, tanácstalanul tárta szét a karját.
– Sehol se találom! Pedig már tűvé tettem érte az egész palotát!
A király összevonta a szemöldökét.
– Máskor mindig itt lábatlankodik, mikor meg keressük, nincs sehol! Micsoda nevelés!
A királyné megsértődött, a Dada duzzogva pityergett, de ettől még nem került elő a kiskirályfi.
Pedig legalább húsz helyen is látták, mivel legalább hússzor körbelovagolta a fűzfaparipáján a várudvart! De mindenhonnan elküldték, azután senki se törődött vele a nagy sürgés-forgásban. A kiskirályfi meg lógó orral ügetett egy csendes sarok felé. Hát a csendes sarokban egyszer csak furcsa hangokat hallott! Olyan tompa volt, mintha a föld alól jönne!

Körmöm negyven, fogam húsz,
ne nézz rám, mert megvakulsz!

A kiskirályfi fülelt, majd rájött, hogy a ponyva alól jön a hang! Fülelt tovább.

Vicsorít a fogam: á!
Bújj gyorsan az ágy alá!

A kiskirályfi elmosolyodott, felemelte a ponyva sarkát és bebújt.
– Bújok már! Bújok már! – rikkantotta boldogan, mert végre felismerte Süsü hangját.
– Jaj, ki az?! – rémüldözött Süsü.
– Én vagyok, ne félj! – mondta a kiskirályfi. – Szia, Süsü! De jó, hogy megtaláltalak! Mit csinálsz itt?
Süsü megnyugodott, örömmel üdvözölte a kiskirályfit, s hencegve válaszolt.
– Én most rettentőt játszom! Süsü, a rettentő!
– Jaj, de jó! – örvendezett a kiskirályfi. – Én is rettentőt játszom! Hogy kell?
– Figyelj, megtanítalak! – mondta Süsü. – Először is vicsorítunk egyet! Azután bömbölünk! Azután tüzet fújunk! Azután elmondjuk a verset!
Vicsorítottak, bömböltek, tüzet fújtak a ponyva alatt. Habár a kiskirályfi nem tudott tüzet fújni, de azért ő is csücsörítette a száját! Aztán elmondták a verset!
A toronyban kettőt ütött az óra, a királyi házaspár lejött a trónteremből, a turisták csatlakoztak hozzájuk, és elindultak Süsü ketrece felé.
A kancellár kettőt koppantott a botjával a ketrec előtt, és megnyitotta az előadást.
– Tisztelt turisták és kedves fizetővendégek! Itt látható a világ legfélelmetesebb, legszörnyűbb és leghidegrázóbb sárkánya! A gyengébb idegzetűek hátra! Az erős idegzetűek előre! Először ponyva alatt halljuk a hangját, hogy hozzászokjon a fülünk. Azután lerántjuk ról a ponyvát!
Majd a ketrec felé suttogott, pisszegett.
– Psz! Süsü! Kezdheted! Először a verset!
– Jó! – suttogta a Süsü a ponyva alatt. Majd bömbölve elszavalta a verset.

Körmöm negyven, fogam húsz,
ne nézz rám, mert megvakulsz!
Vicsorít a fogam: á!
Bújj gyorsan az ágy alá!

A tömeg rémüldözött, borzongott, csak a sárkányfűárus fülelt erősen, mert mintha hallott volna valamit! Mintha valami más hangot is hallott volna a ponyva alól! Vidámat, csengőt, ezüstöset! S mivel nagyon tapasztalt sárkányfűárus volt, s az ezüstös hangról a teli zsákok jutottak eszébe, fogta hát őket, s óvatosan elsomfordált a palota felé. Biztos, ami biztos!
Ekkor lerántották a ponyvát a ketrecről, a tömeg először rémülten visszahőkölt, majd kuncogott, majd nevetett, majd hahotázott. Volt is min nevetni, meg hahotázni! A ketrec egyik sarkában Süsü fújta a tüzet, a másikban meg a kiskirályfi csücsörített! De nem elég, hogy csücsörített, hanem rázta a ketrec rácsát, és ezüstösen csengő hangon kiabált:
– Én vagyok a rettentő! Én vagyok a rettentő! Én vagyok a rettentő! Én is rettentő vagyok kettőtől hatig! Ugye, Süsü?
Süsü bólogatva fújta a tüzet, a királyné elájult, a király mérgesen összeráncolta a szemöldökét, a Dadus könyörgött a kiskirályfinak.
– Gyere ki, kincsem! Neked már aludni kell!
– De én nem akarok aludni! Én rettentőt akarok játzsani! – feleselt a kiskirályfi.
A király intett a kancellárnak, hogy intézkedjen, a kancellár megtörölte verejtékező homlokát, s így szólt a hahotázó turistákhoz remegő hangon.
– Tisztelt vendégek, a belépti díjat a bejáratnál visszaadjuk! Az előadás ezennel elmarad!
De a turisták nem kérték vissza a belépti díjat, hanem nevetve, kacagva követelték, hogy folytassák az előadást a ketrecben! Hiszen ez is igazi világszám! Egy tüzet fújó sárkány és egy bátor kisfiú!
Így hát a királynét fellocsolták, a kancellár is megnyugodott. Süsü és a kiskirályfi pedig mókázott, vicsorított, bömbölt és rettenetesen mondta a verset, míg mindenki el nem fáradt a nagy nevetésben.
A vendégek hazaindultak, és nagyon meg voltak elégedve a rettentő Süsüvel és a rettentő kiskirályfival!

Zeneszöveg:

Mese:

Más:


Főoldalra