Süsü Fan Club


Mindenki más szeretne lenni

A Sárkánylány keresgélt a királyi barlangban, ide nyúlt, oda nyúlt, turkált a rengeteg kacat között, hogy mit keresgélt, már el is felejtette, így hát egy nagyot sóhajtott.
– Mennyi lom! Mennyi kacat! Kellene egy nagyobb barlang, ebbe nem férünk… Vagy ki kellene dobni valamit? De mit?
Tétován a falhoz nyúlt, s megfordított valamit, ami egy nagy keretben volt.
– Mi ez? Mi a csuda ez? Egy tükör! Egy szép, nagy tükör! Csak poros, meg homályos. Ezt nem dobom ki. Kell egy tükör a háznál!
A Mindenest hívogatta, az öreg Mindenes rögtön be is gurult a járgányán.
– Jövök már! – mondta az első feje.
– Itt vagyok! – rikkantotta a második feje.
– Ragyogok! – kurjantotta a harmadik feje.
– Ne te ragyogj! – szólt rá a Sárkánylány. – Ez a tükör ragyogjon. Mosd le róla a port!
– Mosom, mosom! – mondta egyszerre az első és a második fej.
– Mosó Masa mosodája! Hihihi! – vihogott a harmadik fej.
– Megőrülök a harmadik fejedtől! – sóhajtott a Sárkánylány.
– Én is megőrülök a harmadik fejemtől – mondta az első fej. – De hát az is az enyém. Nem tagadhatom le.
– Beee! – bégetett a harmadik fej.
– Jól van, menj már, ne bégess! Mosd a tükröt! – szólt rá a Sárkánylány.
A Mindenes kigurult a barlangból, kint a falnak támasztotta a tükröt, egy nagy ronggyal törölgette.
– Jaj, de poros vagy! Nem látok semmit! Tükör által homályosan – mondta az első fej.
– Mindjárt letöröllek. Mindjárt nem leszel homályos. Mindjárt olyan fényes leszel, hogy hasra esik benned a napsugár! – mondta a második fej.
– Hu! – lehelgetett a tükörre a harmadik fej! – Hu! Hu!
– Hu bizony! Sőt: hohohó! Már látom magam! Na, milyen vagyok? Hm. Hát ilyen vagyok. Nem rossz, de azért szeretnék egy kicsit más lenni.
Ahogy így bámulta magát a tükörben, bentről kiszólt a Sárkánylány:
– Lemostad már? Mi van a tükörrel?
– Szárad! – szólt vissza a Mindenes.
A Sárkánylány kijött, elküldte a Mindenest szögért, hogy ráakasszák a tükröt. Majd ő is a tükör elé állt, s nézegette magát.
– Tükröm, tükröm, mit mutatsz? Engem mutat. Milyen vagyok? Milyen a hajam? Hát… Nem rossz, csak egy kicsit unalmas. De jó lenne másnak lenni! Mondjuk, szőkének! Vagy jobban állna a fekete?
Tűnődve bement a barlangba.
Arra jött Süsü, megtorpant a tükör előtt.
– Ni, egy tükör! Engem mutat. Hm. Ezt már ismerem. Hajaj! Ezt már az unalomig ismerem. Jó, jó, én nem panaszkodhatom. Voltam bujdosó, meg udvari sárkány, meg fővezér, most meg király… De azért szívesen kipróbálnék még ezt-azt. Na, szia, tükör!
Ő is bement a barlangba.
Süsüke jött arra, mögötte a Kiskirályfi lépegetett.
Nézte a tükröt, s nagyokat rikkantgatott.
– Jé! Ott jövök magammal szemben! Meg ott jön a Kiskirályfi!
– Mit nézel? – kérdezte a Kiskirályfi.
– Magamat… – válaszolta tűnődve Süsüke. – Ott az orrom, ott a szemem, ott a fülem. Ott vagyok én! Magamat már jól ismerem. Sőt: felismerem. Sőt: egy kicsit uncsi… Milyen lehet másnak lenni?
Odaérkezett a Kiskirályfi is, s komolyan javasolta:
– Próbáld ki!
– Hogyan próbáljam ki? Hogyan lehetnék más, mikor én: én vagyok? – kérdezte Süsüke. – Még a tükör is engem mutat s nem mást!
– Úgy, hogy más arcot öltesz! Vagyis álarcot! Ez az! Megvan! – rikkantott fel a Kiskirályfi.
– Mi van meg? Mondd már!
– Rendezzünk egy álarcosbált! – javasolta a Kiskirályfi.
– Álarcosbált? – csodálkozott Süsüke. – Mi az az álarcosbál?
– Az álarcosbál az, ahol mindenki az lehet, ami akar! – magyarázta a Kiskirályfi. – Ha unod a régi arcodat, választasz egy álarcot!
Süsüke boldogan felkiáltott, elfordult a tükörtől.
– El veled, régi arcom! Éljen az álarc! Most megtudjuk, hogy kibe’ mi lakik!
– Mibe’ ki lakik? – kontrázott a Kiskirályfi.
– Miki belakik! – vágta rá Süsüke, rámosolygott a barátjára, majd megkérdezte. – Csak mi ketten csináljunk álarcosbált?
– Csináljunk mindenkinek álarcosbált! – javasolta a Kiskirályfi. – Az egész világ egy nagy álarcosbál!
– Akkor hirdessük ki az álarcosbált! – javasolta Süsüke. – Most rögtön!
– Hirdessük! – bólintott a Kiskirályfi.
Felálltak egy kőre, s jobbra-balra kiabáltak.
– Figyelem! Aki unja a régi arcát – kezdte Süsüke.
– És aki más szeretne lenni! – folytatta a Kiskirályfi.
Majd egyszerre fejezték be.
– Jöjjön el az álarcosbálba!
Még elismételték egypárszor, hogy mindenki meghallja.
Meg is hallotta mindenki, s izgatott tervezgetésbe fogott Sárkányföld minden lakója!
A Sárkánylány a Mindenest hívogatta.
– Mindenes! Hozd be a tükröt a barlangba! Álarcosbál! Jaj, de jó! Hozd már, hadd próbáljam fel a parókámat!
A Mindenes szuszogva bevitte a tükröt.
– Hozom már! Hozom már! Ide felkalapálom, illetve erre a szögre felakasztom, amit beverek a falba.
Felakasztotta a tükröt, a Sárkánylány ábrándozva így szólt.
– Hallottad? Álarcosbál lesz! Te mi szeretnél lenni?
– Tűzoltó – mondta az első fej.
– Umcarára, umcarára! – trombitált a második fej.
– Bum, bum, bum! – bömbölt a harmadik fej.
S a Mindenes trombitálva kigurult a barlangból.
A Sárkánylány a tükör előtt állt, nézegette magát, majd Süsünek szólt.
– Süsü! Süsü! Hallottad? Hol vagy?
– A kamrában! – válaszolta fojtott hangon Süsü. – Álruhába öltözöm.
– Mi leszel? Krumpliszsák? – nevetett a Sárkánylány.
– Titok! – szólt ki Süsü a kamrából.

A varázsló a székében ült, ábrándozva hallgatta a kihirdetést.
– Álarcosbál! Ez igen! Csupa vidám varázslat! Hehehe! Én már el vagyok varázsolva. Illetve: én vagyok a varázsló. Mi lenne, ha egyszer kibújnék a bőrömből? Hehe! Ez az!

A sárkányok is füleltek a nagy hegynél, sorban kidugták a fejüket. Dó sárkány kezdte a beszédet, a többi utána mondta, mint a visszhang.
– Unom a régi arcom!
– Én is! – mondta Ré sárkány.
– Én is! – mondta Mi sárkány.
– Én is! – mondta Fá sárkány.
– Én is! – mondta Szó sárkány.
Újra Dó sárkány beszélt, ábrándozva kiáltott a levegőbe.
– Sasmadár szeretnék lenni!
– Én is! – mondta Ré sárkány.
– Én is! – mondta Mi sárkány.
– Én is! – mondta Fá sárkány.
– Én is! – mondta Szó sárkány.
Dó sárkány mérgesen rájuk ripakodott.
– Nem jó! Nem akarok rátok se hasonlítani! Ha ti is sasmadarak lesztek, akkor én inkább alma leszek! Vagy dinnye! Vagy napraforgó! Vagy szélmalom! Vagy kávédaráló!
– Én is! – mondta Ré sárkány.
– Én is! – mondta Mi sárkány.
– Én is! – mondta Fá sárkány.
– Én is! – mondta Szó sárkány.
Dó sárkány nagyon mérges lett, rázta a fejét, berregett dühében.
– Brr! Tökkelütöttek! Brr! Agyalágyultak! Brr! Félcédulások! Mindjárt megüt a guta! Találjatok ki ti is valamit!
– Mit találjunk ki? Hogy találjuk ki? – kérdezte bugyután Ré sárkány.
– Gondoljatok arra, hogy mások akartok lenni! – mondta Dó sárkány.
– Hogyan kell másnak lenni? – kérdezte tétován Mi sárkány.
Dó sárkány kicsit lecsillapodott, hiszen nem tehetnek róla, ha ilyen kevés eszük van.
– Figyeljetek, elmagyarázom! És hogy jobban megértsétek, versbe szedem.

Gyáva voltam, de most bátor!
Csúnya voltam, de most szép!
Kezdetnek ez már elég.

A sárkányok kórusban ordítozták:

Mondjad tovább: mi van még?
Mondjad tovább: mi van még?



Dó sárkány folytatta.

Gyenge voltam – de most erős!
Kicsi voltam, de most nagy!
És azonnal más is vagy!

A sárkányok bólogatva ordítoztak:

Csak úgy zúg belé az agy!
Csak úgy zúg belé az agy!

Dó sárkány elégedetten nézte őket.
– Most már világos?
– Világos! – zúgták a sárkányok.

Süsüke és a Kiskirályfi visszaérkezett a királyi barlang elé, egymásra mosolyogtak, és bejelentették az álarcosbál kezdetét.
– Kezdődik az álarcosbál! – kiáltotta Süsüke.
– Jöjjetek hát, álorcások! – kiáltotta a Kiskirályfi.
Majd Süsüke így szólt rendes hangon.
– Menjünk mi is öltözni. Illetve: átöltözni. Vagyis: beöltözni.
A Kiskirályfi nevetve válaszolt.
– Menjünk át, meg be! Nehogy lemaradjunk a buliról! Hihihi! Öltsünk álorcát! Ma itt mindenki álorcát ölt.
S elfutottak be-, illetve átöltözni.
Csönd volt a barlang előtt, egyszer csak megjelent egy kócos boszorkány, a Sárkánylány volt az, rémesen vihogott és rikácsolt.
– Hihihihi! Hij, hij! Nincs itt senki!
Majd meglátta Süsüt, aki félszemű kalóznak volt öltözve.
– Jesszusom! Egy félszemű kalóz!
Süsü is meglátta a Sárkánylányt.
– Ördög és pokol! Egy boszorkány!
A Sárkánylány boszorkányhangon, visítva így szólt.
– Szólítsál öreganyámnak, mert különben békává változtatlak! Jihi-hihi! Aztán majd brekeghetsz!
Süsü mély, rekedt kalózhangon válaszolt.
– Ezer láncos ágyúgolyó! Te a tenger ördögét akarod megfélemlíteni?! Akitől retteg hét tenger?!
– Ó, ó, ó! – mondta a Sárkánylány.
– És tizennégy óceán?!
– Ó, ó, ó! – mondta a Sárkánylány.
– És huszonnyolc toronyőr?! – dörgött Süsü. – Hol hagytam abba?
– A hencegésnél! – súgott a Sárkánylány. – Éppen hencegtél.
– Igen! Tudom már! – folytatta Süsü. – Most jön a fenyegetőzés. Hrr! Hrr! Félelmetesen vicsorítok! Ide az aranyat! Ide a gyémántot! Ide minden kincset! Hrr! Hrr! Látod a fogamat?
– Látom, te rettenetes kalóz! Mind a hármat! – nevetett a Sárkánylány. – Becsukhatod a szádat.
– Akkor csukom be, amikor akarom! – hörgött Süsü. – De te ne félj tőlem, te gyönyörűen csúf boszorkány.
– Jihihi! – vihogott a Sárkánylány. – Nem félek, te félelmetesen nagyszájú kalóz! Jön valaki! Ott! Jé, egy bohóc!
Mind a ketten odanéztek, s meglátták a varázslót, aki bohócnak volt öltözve: keménykalap és krumpliorr, kifestett arc, buggyos nadrág, nagy cipő! Bohócnevetéssel röhögött, vagyis bruhaházott nagy hangon.
– Bruhahaha! Bruhaha! Szerrrrbusztok gyerrrekek! Nevettetek ma már?
– Én már ettem! – mondta Süsü.
– Nem enni! Nevetni! Ez állandóan a hasára gondol! Bruhahaha! Mondd meg, hogy ma nevettél már, te félelmetes kalauz!
– Nem kalauz! Kalóz! – javította ki Süsü. – És a kalózok nem nevetnek! A kalózok vicsorítanak! Hrrr!
– Hű, de rondán vicsorít! – borzongott meg a varázsló, majd a Sárkánylányhoz fordult.
– És te, szép húgom, nevettél már?
– A boszorkányok nagyon szeretnek nevetni – vihogott a Sárkánylány. – Jihihihi! Jihihihi!
A varázsló befogta a fülét.
– Hű, de gyönyörű rondán vihog! Megreped tőle a dobhártyám! Tessék, ez a tiéd! Virágot a virágnak! Bruhahaha!
S a varázsló egy különös virágcsokrot nyújtott át: egy kis seprű, egy kis partvis és egy nagy fogkefe volt csokorba kötve.
A Sárkánylány átvette, szagolgatta.
– Köszönöm! De gyönyörű! Főleg a fogkefe-virág. És micsoda illata van! Fogkrém! Jihihihi! Meg pókháló! Meg por!
A varázsló mosolyogva bólogatott, majd nagyot rikkantott.
– Figyelem! Fölteszek egy találós kérdést! Aki megfejti, óriási jutalmat kap. Ha feldobom, fehér, ha leesik, sárga. Mi az? Bruhahaha!
– Sárgadinnye! – mondta a Sárkánylány.
– Nem, nem!
– Tojás! – mondta Süsü.
– Helyes! – kacagott a bohóc. – A rettenetes kalauz megfejtette az ő rettenetes agyával! Bruhahaha!
– Nem kalauz! Kalóz! – morgott Süsü. – Hrr! Hol a jutalom? Hrr!
A varázsló egy nagy tojást vett elő a zsebéből, felmutatta.
– Itt az órrriási jutalom! Várj! De nem ám közönséges tojás! Hanem muzsikáló tojás! Várj! Nemcsak muzsikál! Beszél is! Beszélő tojás! Bruhahaha! Tessék! Várj! Leveszem a fedelét. Most tessék!
A varázsló levette a tojás fedelét, és átnyújtotta Süsünek a tojást. Süsü átvette, egy kicsit bambán nézte. A tojásban egy csirke volt, nyújtogatta a nyakát, s vékony hangon csipogott.
– Papa! Papa!
Süsü, ha lehet, még bambábban nézte a csipogó, papázó csirkét.
– Mit csináljak vele? – nyögte ki.
– Fogadd örökbe! Bruhahaha! – mondta a varázsló.
Süsü sóhajtott.
– Jól van. Örökbe fogadlak. De nem vagyok a papád! Legföljebb a pótpapád!
A varázsló hatalmasat rikkantott, meg bruhaházott.
– Itt láthatjuk a rettenetes kalauzt az ő rettenetes gyengéd szívével! Bruhahaha!
– Nem vagyok kalauz! – mondta Süsü mérgesen.
– De gyengéd szíved van! – vigasztalta a Sárkánylány.
– Papa! – csipogta a csirke.
Megint a varázsló vette át a szót.
– Most következik az órrriási produkcióóó! Az est fénypontja! Tűznyelés! Bemutatom én! Nézitek ti! A gyengébb idegzetűek hunyják be a fülüket. Bruhaha!
A zsebéből elővett egy fáklyát, meggyújtotta, s felmutatta.
– Itt a tűz! Tüzecske! Ezt én most lenyelem saját szájúlag!
S bekapta az égő fáklyát.
Megborzongva nézték, rémüldöztek, kiáltoztak.
– Hűha! Lenyelte! – mondta Süsü. – A ménkűbe! Lenyelte a tüzet!
Ekkor nagy ninózás hallatszott a fák közül, a Mindenes robogott oda a járgányán tűzoltónak öltözve. Lefékezett, s érces hangon kiáltott.
– Hol a tűz?
Mindnyájan a varázslóra mutogattak.
– Lenyelte! Ott van a szájában! – súgta a Sárkánylány.
A Mindenes a varázsló elé állt, s mérgesen ráförmedt.
– Hogy merted lenyelni?! Az az én tüzem! Köpd ki! Azonnal köpd ki!
A varázsló összepréselt szájjal mormogta.
– Nem köpöm! Tűznyelő vagyok, nem tűzköpő!
– Akkor én most mit oltsak? – kiáltott fel kétségbeesetten a Mindenes.
Ám a varázsló makacsul rázta a fejét, a vállát vonogatta.
A Mindenes tovább siránkozott.
– Itt állok talpig beöltözve tűzoltónak! És a tűzoltó azért tűzoltó, hogy oltsa a tüzet. Hol egy kis tűz? Nincs egy kis tűz? Nem ég semmi? – nézett körül elkeseredve.
– Szegény tűzoltó! Itt áll tűz nélkül – sajnálta meg a Sárkánylány. – Nekem ég az arcom. Locsolj meg!
A Mindenes dühösen nézett.
– Az nem az igazi! Mi vagyok én? Húsvéti locsoló?!
De nem dühöngött sokáig, megrántotta a vállát, s vidáman így rikkantott.
– Semmi baj! Addig is alakítok egy tűzoltózenekart! A tűzoltók második legnagyobb szenvedélye a muzsikálás.
Az első szájával trombitált, a második szájával tercelt, a harmadik szájával dobolt.
– Umcarára! Umcarára! Bum, bum, bum!
Ekkor a nagy hegy mögül rémes vijjogás hallatszott: Vii! Viii!
– Mi az? Mi az? – rémüldözött a Sárkánylány.
– Varnyú! Bruhahaha! Egy beteg varnyú! – mondta összepréselt szájjal a varázsló.
Dó sárkány emelkedett fel a nagy hegy mögül sasmadárnak öltözve.
– Nem talált! – vijjogta. – Nem varnyú! Sasmadár! Viii! Viii!
Ekkor meg nagy kelepelés hallatszott a hegy mögül: kelep-kelep!
– Ez meg mi a csuda? – kérdezte Süsü.
– Gólya! – találgatta a Mindenes.
– Orrod a dugója! – rímelt rá a varázsló.
Ré sárkány bukkant fel a hegy mögül, s mérgesen mondta.
– Nem gólya! Szélmalom! Nem látod? Kelep, kelep!
– De szépen kelepel! – dicsérte meg a Sárkánylány. – Mint egy igazi szélmalom.
A kelepelést nagy nyikorgás szakította félbe, Mi sárkány nyikorgott kávédarálónak öltözve: Nyiki-nyirr! Nyiki-nyirr!
– Mi nyekereg? – rázta meg a fejét Süsü. – Kenetlen kerék?
– Nem talált! – nyikorogta Mi sárkány. – Mi az, ami kávét darál? Hát kávédaráló! Nyiki-nyirr! Nyiki-nyirr!
– Fantasztikusan nyikorogsz! – dicsérte meg a Sárkánylány.
Ekkor némán egy hatalmas virág bújt elő a hegy mögül, Fá sárkány volt az, napraforgónak öltözve. Forgott körbe-körbe.
– Ni, ott egy virág! Most kelt ki! – ámuldozott Süsü. – És forog! Milyen virág? Rezeda?
– A rezeda nem forog! – mondta Fá sárkány. – Az eszed tokja forog. Meg a napraforgó!
– Hát persze! – mondta a Sárkánylány. – Nagyon szépen forogsz! Mint egy gyönyörű napraforgó!
Most meg egy nagy, gömbölyű valami bújt elő a hegy mögül, Szó sárkány volt az, dinnyének öltözve.
– Hát ez meg mi? Úritök? – bámult a Mindenes.
– Úritök a fejed! – ripakodott rá Szó sárkány. – Én dinnye vagyok! Sőt, dinnyekirály! Na, milyen vagyok?
– De szép vagy te, dinnyekirály! – ámult a Sárkánylány.
Ahogy így ámuldoztak meg bámuldoztak, hirtelen nagy dübögés meg félelmetes bőgés hallatszott a bokrok közül: düb, düb! Böő! Böő!
– Jaj, jaj, mi ez?! – kiáltott fel ijedten a Sárkánylány.
– Fussunk! – kiáltotta a Mindenes első feje.
– Állj! A tűzoltó sose fél! – rikkantotta a második fej.
– Mi-mi-mi? – suttogta összepréselt szájjal a varázsló.
– Nana! – mondta Süsü.
Ekkor berobogott közéjük a dübögő, bőgő valami. Egy szörny volt. Vagyis egy nagy lópokróc, alatta a két gyerek, Süsüke és a Kiskirályfi, és mély, félelmetes hangon bömböltek a pokróc alól.
– Mindenki reszkessen! – bömbölte Süsüke.
– Reszketünk! – suttogta a Sárkánylány.
– Mindenki vacogjon! – bőgte a Kiskirályfi.
– Vacogunk! – mormolta a varázsló.
– Reszketünk! Vacogunk! – mondták egyszerre a sárkányok.
– Gyere ide, te bátor sas, vívjunk meg! – rikkantotta Süsüke.
– Nem megyek – hátrált Dó sárkány. – Nem is vagyok igazi sas!
– Gyere ide, te rettenetes kalóz, vívjunk meg! – harsogta a Kiskirályfi.
– Izé – motyogta Süsü. – Nincs nálam a kardom.
– Gyere ide, te hős tűzoltó, vívjunk meg! – zengte Süsüke.
– Most nem érek rá… Beleakadt a tömlőm valamibe… – motyogta a Mindenes.
Mikor már mindenki vacogott, meg reszketett, meg bújt, a két gyerek ledobta a pokrócot, s kimásztak alóla nagy nevetve.
– Ne féljetek! Csak mi vagyunk! Hihihi! – mondta Süsüke.
– Abbahagyhatjátok a reszketést, csak mi vagyunk! – nevetett a Kiskirályfi.
– Nahát! A két gyerek! – csapta össze a kezét a Sárkánylány.
– Milyenek voltunk? – kérdezte Süsüke.
– Félelmetesek! – ismerte el Süsü.
– Borrrzasztóak! – morogta a varázsló. – Borrrzasztó rondák!
– Jól megijesztettük őket! – súgta a Kiskirályfi.
– Végre valaki tőlünk is félt! Hihihi! – súgta vissza Süsüke. – Mások voltunk, de most már megint mi vagyunk!
Így ért véget a nagy álarcosbál, egy kicsit mindenki más volt, jó volt, de a vége is jó volt, hogy megint mindenki saját maga lehetett.

Zeneszöveg:

Mese:

Más:


Főoldalra



Az oldalka tulajai: HW & Bötty
El lehet érni minket itt: susufanclub@gawab.com