Süsü Fan Club


A Sárkányellátó Vállalat

A király éppen vadászni készült. Az írnok meg egy kis könyvből ellenőrizte, hogy megvan-e minden?
– Tarisznya? Vadásztőr? Vadászkürt?
– Megvan! – mondta a király.
– Vízhatlan csizma? – pislogott az írnok.
A király belelépett a vízhatlan csizmába:
– Az is megvan!
Ekkor kopogtak az ajtón.
– Tessék! – mondta az írnok.
A sárkányfűárus lépett be, hajbókolva köszöngetett, majd mézesmázos hangon így szólt.
– Felséges királyom, ne haragudj, hogy zavarlak…
A király türelmetlenül szakította félbe.
– Zavarsz, zavarsz, persze, hogy zavarsz! Nem látod, hogy öltözöm? Még majd a végén itthon hagyok valamit!
De a sárkányfűárust nem lehetett ilyen könnyen lerázni. Előbbre lépett, és egy kicsit felemelte a hangját.
– Egy szörnyű igazságtalanságra szeretném felhívni a figyelmedet!
– Hogy? Mi? Igazságtalanság? Mondd el a kancellárnak!
Az írnok finoman köhögött, majd odasúgta a királynak.
– A kancellár nincs itthon! Tanulmányúton van!
A király sóhajtott egyet, belátta, hogy addig úgysem szabadul, míg ezt a mézesmázost végig nem hallgatja.
– Na jó, mondd el nekem! De szaporán! Mi az az igazságtalanság?
A sárkányfűárus nagy levegőt vett, s szaporán hadarta.
– Az az igazságtalanság, felséges királyom, hogy Süsü mindenkivel törődik, de ővele senki se törődik! Ez nagyon nagy igazságtalanság! Nincs, aki gondozza, nincs, aki etesse, nincs, aki itassa, nincs, aki szeresse!
A sárkányfűárus a szeme sarkát törölgette, mintha a könnye hullana Süsü szomorú sorsán, de közben figyelt is, és látta, hogy a király türelmetlen mozdulatot tesz. Gyorsan folytatta tehát.
– Én kitaláltam valamit! Ha felséged is beleegyezik…
– Mit találtál ki? Mondd gyorsan! – sürgette a király a locsifecsi bőbeszédűt.
– Sárkányellátó Vállalat! Ezt találtam ki! – bökte ki büszkén a sárkányfűárus.
– Sárkányellátó micsodát? – álmélkodott a király.
– Vállalatot! Mindjárt elmagyarázom. Mert ugyebár, kérem, Süsü gondoskodik rólunk, a Sárkányellátó Vállalat pedig gondoskodik Süsüről! Egyszerű és nagyszerű! És nem kell hozzá semmi más, mint egy pecsét, egy aláírás és karhatalom! És nyugodtan mehetsz vadászni, mert megszüntetted az égbekiáltó igazságtalanságot!
– Hm – mondta a király. – Ez valóban egyszerűnek látszik! Majd az írnokhoz szólt.
– Írnok! Állítsd ki neki az igazoló papírt! Nyomj rá pecsétet, és nyomd rá az aláírásbélyegzőmet!
Majd kikiáltott az ajtón.
– Hadvezér!
A hadvezér nagy fegyvercsörgéssel bemasírozott.
– Parancsolj, felséges királyom!
A király a sárkányfűárusra mutatott.
– A hadsereg mindenben támogassa a Sárkányellátó Vállalatot! Én rohanok, mert elkésem a vadászatról. A részleteket majd elmagyarázza a sárkányfűárus!
Azzal a király a fejébe nyomta a fácántollas vadászkalapot és elrohant.
Az írnok pillanatok alatt lekörmölte az okiratot, rányomta a pecsétet, majd rástemplizte a király aláírását, s odaadta a sárkányfűárusnak.
A sárkányfűárus boldogan elvigyorodott, majd így szólt.
– Gyerünk! Kihirdetjük a Sárkányellátó Vállalatot!
A kocsma elé kitett asztalnál víg dalolászás fogadta őket!

Ne dolgozz, ha nem muszáj,
bort igyon itt minden száj,
főtt hús, sült hús, pecsenye,
a hasamba gyere be!

A sárkányfűárus megvárta, míg befejezik a dalt, majd hangosan így szólt.
– A Sárkányellátó Vállalat megalakult. Mindenki köteles engedelmeskedni!
Szép lassan kicsavargatta az okiratot és megmutatta.
Az írnok elmagyarázta, hogy mi áll az okiratban, hogy az is megérthesse, aki nem tud olvasni.
– Ez itt a királyi pecsét! Hiteles! Ez itt a királyi aláírás! Ez is hiteles! És ott jön a katonaság!
A két zsoldos akkor ért oda. Megálltak mereven, mint a cövek, és szigorúan néztek.
Az asztalnál ülők lassan felocsúdtak a meglepetésből. A szénégető dühösen mordult.
– Hé! Hó! Mi a nyavalya ez?! Mi a ménkű ez?! Mi a frászkarika ez?! Még hogy te parancsolsz nekem?! Te éhenkórász! Abból nem eszel!!
A zsoldosok közelebb léptek, dárdájukkal visszanyomták a szénégetőt a helyére, majd fenyegetően körbenéztek. Csend lett, nem is pisszent senki.
A sárkányfűárus megdicsérte a zsoldosokat.
– Jól van, zsoldosok! Kaptok majd egy-egy bilétát!
Majd az asztalnál ülőkhöz fordult.
– Több kérdés nincs?
Az írnok válaszolt.
– Nincs. Ülnek csendben.
De a sárkányfűárus nem elégedett meg a csenddel.
– Több lelkesedést kérek! Például egy kis mosolygást! Például egy kis nevetést! Például egy kis éljenzést!
A csizmadia megköszörülte a torkát, és vékony, ijedt hangon, mint egy kiscsirke, felcsipogott.
– Éljen!
A sárkányfűárus diadalmasan mosolyogva megdicsérte.
– Nagyon jó! Csak egy kicsit bátrabban! Fizetésemelést kapsz!
– Köszönöm! – mondta bátrabban a csizmadia.
A pék se akart lemaradni, nagyokat csuklott, majd így kiáltott.
– Éljen! Hukk! Éljen! Hukk! Hukk!
A sárkányfűárus őt is megdicsérte.
– Jól van! Te is fizetésemelést kapsz!
A pék részegen hálálkodott.
– Köszönöm a családom nevében! Családom ugyan még nincs! Sebaj! Majd lesz! Hukk!
A zsoldosok sem akartak kimaradni a fizetésemelésből, hangosan, egyszerre éljeneztek.
A sárkányfűárus még diadalmasabban mosolygott, látta, hogy pompásan sikerült a terve! Megtörtek a csúfolódók, megalázkodtak a hangoskodók!
– Köszönöm – mondta. – Látom jó a hangulat! Kezdhetjük a munkát!
Lázasan törte a fejét, hogy milyen munkát is adjon nekik? De nem hiába volt éles esze! Egy pillanat alatt kész volt a terv!
A favágókhoz fordult.
– Favágók! Ti menjetek, és mérjétek meg sárkány derekát! De ne feledjétek el, hogy minden adat titkos és bizalmas!
A favágók felpattantak.
– Igenis! Rohanunk! Titkosan és bizalmasan!
A sárkányfűárus a magába roskadt szénégetőre nézett csillogó, ravasz tekintettel.
– Lásd, hogy nem haragszom rád, te szénégető, habár nem éljeneztél meg! És nem is mosolyogtál! Neked is egy titkos és bizalmas feladatot adok! Menj és számold meg a sárkány fogát! Mindet! A tejfogakat is!
A szénégető elpirult, óriási zavarba jött, motyogott és dadogott.
– De én nem… de hiszen én nem is tudok… kettőig se… épp hogy kettőig…
Azt akarta kinyögni, hogy egyáltalán nem tud számolni, de a sárkányfűárus gonoszul a szavába vágott, nem akarta megérteni.
– Ne hálálkodj! Eredj már!
A szénégető megvonta a vállát, s botladozva elindult.
A sárkányfűárus most már belelendült, pattogó hangon adta ki a parancsokat.
– Csizmadia, te a kezét mérd meg! Kocsmáros, te a száját! Pék, te a talpát!
A csizmadia, a kocsmáros, a pék elrohant.
A kocsma elé kitett asztal mellől elfogyott minden mulatozó. A sárkányfűárus leült a legjobb helyre, s hatalmas étvággyal ette, falta, harapta a sült húst, a csirkecombot, a káposztás rétest! Hogyisne! Hiszen már több napja nem evett!

Zeneszöveg:

Mese:

Más:


Főoldalra



Az oldalka tulajai: HW & Bötty
El lehet érni minket itt: susufanclub@gawab.com