Süsü Fan Club


Kincskereső

Süsüke ült a fatörzsön, a levegőbe bámult álmodozva. A távolból a Kiskirályfi hahózása hallatszott, Süsüke szeme egy picit megrebbent, de továbbra is mereven bámult a levegőbe.
– Hahó! Hahó! Süsüke, hol vagy?
A Kiskirályfi odaért a fatörzshöz, abbahagyta a hahózást, és örömmel mondta.
– Na, végre megvagy! Mit csinálsz?
– Álmodozom – válaszolta Süsüke.
– De hiszen nyitva van a szemed! – csodálkozott a Kiskirályfi.
– Nyitott szemmel álmodozom – meredt továbbra is a levegőbe Süsüke.
– És miről álmodozol? – kíváncsiskodott a Kiskirályfi.
– Kincsről – suttogta Süsüke. – Sok-sok kincsről! Gyere, ülj mellém, és te is álmodozz.
– Jó. Én is álmodozom – ült a fatörzsre a Kiskirályfi. Majd hangosan mondta maga elé: – Kincs, kincs, kincs!
– Ha lehet, csendben álmodozzál! – intette le Süsüke.
A Kiskirályfi megunta a csendben álmodozást, meg a levegőbe bámulást, krákogott meg izgett-mozgott, majd azt mondta.
– Eleget álmodoztunk! Már egészen megmeredt a nyakam. Már egészen elzsibbadt az agyam. Álmodozás helyett keressük meg a kincset!
Süsüke is azonnal abbahagyta az álmodozást, meg a levegőbe bámulást.
– Jó! Keressük meg! De hogyan kell kincset keresni? Még sohasem kerestem kincset, csak álmodoztam róla.
– Varázsvesszővel – válaszolta a Kiskirályfi. – A kincset varázsvesszővel kell keresni.
– Honnan vegyünk varázsvesszőt? – kérdezte Süsüke.
– Csinálunk egyet – jelentette ki a Kiskirályfi.
– Miből csinálunk?
A Kiskirályfi felpattant, a fákat nézegette.
– Faágból.
– Egy közönséges faágból? – csodálkozott Süsüke.
– Igen. De jól megdelejezzük! És ha jól megdelejezzük, akkor már nem lesz közönséges faág. Akkor már varázsvessző lesz! – mondta magabiztosan a Kiskirályfi, és letört egy ágat a fáról, megmutatta. – Ez jó! Látod? Egy villás faág.
Süsüke merengve nézegette a villás faágat.
– Egy villás faág… Ebből lesz a varázsvessző! És hogyan delejezzük meg? És mikor delejezzük meg?
– Most jön a delejezés! – jelentette ki a Kiskirályfi, és a faágat végighúzta a saját haján. – Delejezni úgy kell, hogy végighúzzuk egymás haján. Először az enyémen. Egyszer oda. Egyszer vissza. Most a tiéden. Tartsd ide a fejed!
Süsüke vigyorogva odatartotta a fejét.
– Az én fejem is delejes?
– A tied is – mondta a Kiskirályfi. – És most átadod a varázsvesszőnek! Egyszer oda. Egyszer vissza.
A Kiskirályfi körülnézett.
– Azért nem ártana még egy kis delejezés. Hogy jobban működjön! Gyerünk, keressünk újabb fejeket.
A királyi barlang felé mentek, s meglátták a hűvösben szunyókáló öreg Mindenest. Mind a három feje aludt, egyik jobbra kókadt, a másik balra, a harmadik meg előre.
– Ott a delej – suttogta a Kiskirályfi. – Hármas erősségű!
– Nem baj, hogy alszik? – suttogta Süsüke is.
– Nem! – vigyorgott a Kiskirályfi. – Álmában is tud delejezni.
Végighúzta a vesszőt a Mindenes első fején, oda-vissza.
Az első fej felhorkant, de nem nyitotta ki a szemét.
– Na! Mi az? Mi mászkál a fejemen?
A Kiskirályfi a második fejen is végighúzta a vesszőt, egyszer oda, egyszer vissza.
– Aludj csak! Tente-tente!
A második fej motyogott, de nem nyitotta ki a szemét.
– Hess, légy! Ne szállj rám!
A Kiskirályfi a harmadik fejen is végighúzta a vesszőt, közben nevetve suttogta.
– Hopp egy légy, ügyes légy! Egyszer oda, egyszer vissza. Kész.
A harmadik fej behunyt szemmel nyögdécselt.
– Ó, be jó! Ó, be jó! Még! Még!
– Nincs több fejvakarás! – nevetett a Kiskirályfi. – Köszönjük a delejt!
Otthagyták az alvó öreg Mindenest, bementek a királyi barlangba.
A barlang üres volt, Süsüke körülnézett, s csalódottan jegyezte meg.
– Nincs itt senki! Hogy delejezünk?
A Kiskirályfi a trónszékre mutatott.
– Ott delejezünk. A fejtámaszon. Világos! A fejtámaszhoz támasztják a fejet, vagyis a fejből átmegy a delej oda.
Süsüke nagyot nevetett, s így rikkantott.
– Tele van a világ szétszórt delejjel! Hihihi! Itt is delej, ott is delej, ahol megpihent egy nagy fej!
A Kiskirályfi végighúzta a vesszőt a fejtámlán, egyszer oda, egyszer vissza.
– Kész! Meg van delejezve! Nem fér bele több delej!
Nézték a delejjel teli vesszőt.
– Most már igazi varázsvessző? – kérdezte Süsüke.
– Igazi – jelentette ki a Kiskirályfi.
– És megmutatja a kincset?
– Megmutatja!
– Egy igazi kincskereső varázsvessző! – mondta áhítatosan Süsüke. – És hogy kell vele kincset keresni?
A Kiskirályfi odanyújtotta az egyik szárát Süsükének.
– Itt megfogom én. Ott megfogod te. Azért van két szára. És ketten fogjuk. Ketten keresünk. Így erősebb lesz a varázs! Kell hozzá egy varázsige is, azt is ketten mondjuk. Figyelj, így szól.

Itt is, ott is a sok kincs!
Már azt hitted, sehol sincs.
Rejti fiók, rejti láda,
varázsvessző megtalálja!
Mindig előre tekints!
Famozsár, rézkilincs,
hol a kincs, hol a kincs?

Elindultak, fogták a varázsvesszőt, mondták a varázsigét. Ahogy mentek körbe-körbe a barlangban, egyszer csak megremegett a vessző.
– Remeg a vessző! – kiáltotta Süsüke.
– Állj! – mondta a Kiskirályfi. – Arra mutat!
Megálltak, a varázsvessző a sarokba mutatott.
– Ott a kincs! – suttogta a Kiskirályfi. – Menj oda, én addig fogom a varázsvesszőt.
Süsüke a sarokba ment, és meglátott egy gyönyörű hajcsatot. Felmutatta.
– Egy hajcsat! Egy gyönyörű hajcsat! Valakinek biztos értékes. Valaki elhagyta, és mi megtaláltuk.
– Valaki jön! – mondta a Kiskirályfi.
A Sárkánylány jött be, meglátta a hajcsatot, örvendezve felkiáltott.
– Jé, a hajcsatom! A kedvenc hajcsatom! Mennyit kerestem. Már teljesen lemondtam róla. Már azt hittem, hogy örökre elveszett!
– De mi megtaláltuk! – nyújtotta oda Süsüke a hajcsatot. – Tessék.
– Köszönöm! – mondta a Sárkánylány. – Hogy találtátok meg?
– A varázsvesszővel! – mondta büszkén Süsüke. – Értékes?
– Nekem nagyon értékes! – merengett a Sárkánylány. – Szép emlékeim fűződnek hozzá! Még lánykoromban kaptam! Megyek, megfésülködöm, és feltűzöm a hajamba.
A mosolygó Sárkánylány után néztek.
– Kincs az is, amihez szép emlékek fűződnek – mondta a Kiskirályfi.
Süsüke bólogatott, majd megfogta a varázsvesszőt.
– Keressünk tovább, amíg friss a delej!
Elindultak körbe-körbe a királyi barlangban, egyszer csak megremegett a vessző.
– Állj! – mondta Süsüke. – Arra mutat. Ott a kincs! Most te keresd meg.
A varázsvessző a trónszékre mutatott, a Kiskirályfi odament, nézegette, de nem látott semmit.
– Nézd meg alatta! – javasolta Süsüke.
A kiskirályfi a trónszék alatt kotorászott, megfogott valamit.
– Megvan. Fogom.
S előhúzott egy nagy kulcsot. Nézegette merengve.
– Vajon milyen zárba való? Hol az ajtó, hol a zár?
– Valaki jön! Sőt robog! – mondta Süsüke.
Az öreg Mindenes robogott be a járgányán.
– Mi az ott a kezedben? – kérdezte.
– Varázsvessző – mutatta Süsüke.
– És a te kezedben?
– Kulcs – mutatta a Kiskirályfi.
A Mindenes töprengett mind a három fejével.
– Állj! Ne segítsetek! – rikkantotta. – Egyedül is kitalálom! Mindent tud a Mindenes, habár feje már deres! A varázsvesszővel találtátok meg a kulcsot. Igazam van? Eltaláltam? Naná, hogy igazam van! Naná, hogy eltaláltam. Most már csak azt kellene kitalálni, hogy ki hagyta el a kulcsot? Milyen zárba való, és milyen ajtót nyit?
Bólogatva hallgatták az öreg Mindenest. A Kiskirályfi átnyújtotta a kulcsot.
– Tessék. Legyen a tiéd!
– Köszönöm – mondta a Mindenes. – Majd elábrándozom, hogy hol van az az ajtó, és hogy mi van az ajtó mögött, amibe ez a kulcs beleillik.
Fogta a nagy kulcsot, és kirobogott a barlangból.
– Az ábrándozás is kincs – jegyezte meg a Kiskirályfi.
– Keressünk tovább! – sürgette Süsüke. – Most próbáljuk meg odakint.
Kimentek a barlangból, egy kis tisztáshoz értek. A tisztás közepén egy gödör volt, olyan, mint egy fürdőmedence, de nem volt benne víz.
Ráirányították a vesszőt, s csodák csodája, a varázsvessző megremegett.
– Remeg a vessző – suttogta Süsüke. – Lefele mutat. Oda a medencébe. Milyen medence ez?
– Pont olyan, mint egy fürdőmedence – állapította meg a Kiskirályfi. – Csak üres. Vagyis nincs benne víz.
– Pedig ott kell lennie a kincsnek! – erősködött Süsüke. – A varázsvessző arra mutat. És a varázsvessző nem téved! Ott egy kő a közepén. Biztos alatta van a kincs! Piszkáljuk meg a varázsvesszővel!
A varázsvessző végével megpiszkálták a követ. A kő elmozdult, és nagy sugárban feltört a víz!
– Víz! – kiáltotta a Kiskirályfi. – Vizet találtunk!
– Víz! – rikkantotta Süsüke is. – A víz is kincs?
– Hahó! Hahó! – kiabált messziről valaki.
A varázsló jött, fürdőruhában.
– Én vagyok, én jövök, hehe! Megtaláltátok a gyógyvizet! Megéreztem. Jaj, de jó, jaj, de jó! Már azt hittem, hogy végleg elapadt. De nem apadt el. Végre kiáztathatom a reumámat. Végre nem nyikorognak és nem csikorognak a csontjaim. Köszönöm nektek, két kincskereső! Hehe! Jó kis varázsvesszőt csináltatok.
S beleült a medencébe, amely megtelt jó meleg vízzel, s pancsikolt elégedetten.
– A víz is kincs? – kérdezte Süsüke.
– Kincs bizony! Nagy kincs! – bólogatott a varázsló. – Többet ér, mint az arany! Érzem, hogy simogatja a reumámat. Hehe. Nem akartok fürödni, Jót tesz a reumának!
– Nem… – vigyorgott Süsüke. – Nekem még nincs reumám!
Majd odasúgta a Kiskirályfinak:
– Gyerünk, mozgassuk meg az ízületeket!
– Gyerünk! – súgta a Kiskirályfi is. – Míg el nem kapjuk a reumát!
Elindultak, fogták a varázsvessző két végét, mentek, mentek, amíg egy eldugott helyen lévő vadkörtefához értek.
Megremegett a vessző a kezükben.
– Felfele mutat! Oda, fel a fára. Milyen fa ez? – kiáltotta Süsüke.
– Vadkörte! – mondta a Kiskirályfi. – Más néven: vackor. És tele van szép, érett vadkörtékkel.
– Vadkörte, vadkörte – tűnődött Süsüke. – Az is kincs?
– Hát… – mondta a Kiskirályfi. – Mindenesetre szép nagyok. Biztos kincs, ha a varázsvessző rámutatott.
Ekkor nagy csörtetést hallottak, Süsü csörtetett arra a bokrok között.
– Hahó! Hahó! Én vagyok! Itt vagyok! Valami azt súgta, hogy jöjjek utánatok.
Majd felnézett a fára, és elámulva suttogta.
– Vadkörte! Vackor! Ó, be szép vadkörte! Ó, be szép vackor! Már azt hittem, hogy errefelé nincs is vadkörte. Már azt hittem, hogy sose eszem vackort! Hogy találtátok meg?
– A varázsvesszővel! – mutatta Süsüke.
– Jó varázsvessző! Okos varázsvessző! – dicsérte meg Süsü.
– A vadkörte is kincs? – kérdezte Süsüke.
– Kincs bizony! – áradozott Süsü. – Nekem a kedvenc kincsem. Illetve ételem. Az étel pedig többet ér minden kincsnél. Hát még a kedvenc étel! Mindjárt megkóstolom. Már meg is kóstoltam, hamm! Ti nem kértek? A becsületes megtalálónak pedig jár.
– Becsületesen megmondom, hogy most nem vagyok éhes – nevetett Süsüke.
– Én meg csak a szelíd körtét szeretem – kuncogott a Kiskirályfi is. – A vadkörtétől megvadulok. Hihihi!
– Ha nem, hát nem! – vonta meg a vállát Süsü. – Pedig nem sajnálom. Van elég! Hamm!
– Gyerünk! – súgta a Kiskirályfi. – Mert még elrontjuk a gyomrunkat, ha sokáig nézzük.
– Nyomás! – súgta Süsüke.
Elindultak, fogták a varázsvesszőt s mentek, mentek, amíg a nagy hegyhez nem értek.
Megremegett a varázsvessző. Megálltak.
– Hegyre mutat. Mi az ott? – mondta Süsüke.
– Olyan, mint az orgonasíp! – mondta tűnődve a Kiskirályfi.
– Orgonasíp? Az mi?
– Belefújsz és muzsikál. Ha meg a szél fúj bele, akkor szélorgona – magyarázta a Kiskirályfi.
– Szélorgona? – ámuldozott Süsüke. – Az is kincs?
– Még nem tudom – töprengett a Kiskirályfi. – Még nem muzsikál. Bele kéne fújni! De ki fújjon bele? Nincs szél.
– A sárkányok! – rikkantott fel Süsüke. – Nekik jó nagy tüdejük van. Hahó! Hahó! Sárkányok!
A sárkányok sorban kidugták a fejüket.
– Itt vagyunk! Gyunk! Gyunk! – mondta Dó sárkány.
– Akartok muzsikálni? – kérdezte Süsüke.
– Akarunk! Runk! Runk! – mondta Ré sárkány.
– Akkor fújjatok ott bele azokba a sípokba! – mondta Süsüke.
– Fújunk! Junk! Junk! – mondta Mi sárkány.
A sárkányok belefújtak az orgonasíp alakú kövekbe. A sípok megszólaltak, szép, zengő orgonamuzsika áradt a levegőbe.
– Ó, be szép! – lelkendezett Süsüke. – Kincset ér ez a szélorgona. Elhallgatnám estig.
Aztán rámosolygott a Kiskirályfira.
– Már mindenkinek találtunk kincset. Csak még magunknak nem találtunk.
– Igaz! – bólintott a Kiskirályfi. – Talán az a baj, hogy ketten fogtuk. Most fogd te egyedül!
– Fogom! – mondta Süsüke, megfogta a varázsvesszőt, körbe-körbe forgott vele, majd egyszer csak a vessző megremegett.
– Állj! Remeg a vessző! – mondta Süsüke, majd ámulva hozzátette. – Rád mutat!
– Énrám? – csodálkozott a Kiskirályfi. – Én vagyok a kincs? Én csak a barátod vagyok!
Süsüke komoly hangon mondta, mint aki nagy igazságot fedezett fel.
– Te vagy nekem a legnagyobb kincs! A barátság a legnagyobb kincs a világon!
A Kiskirályfi visszamosolygott a barátjára, és ezt mondta.
– Én se keresek tovább! Én varázsvessző nélkül is tudom, hogy te vagy a legjobb barátom!
Így ért véget a nagy kincskeresés, mindenki megtalálta a saját kincsét, de a legnagyobb kincset mégis Süsükéék találták meg.

Zeneszöveg:

Mese:

Más:


Főoldalra



Az oldalka tulajai: HW & Bötty
El lehet érni minket itt: susufanclub@gawab.com