A Kiskirályfi hazamegy
Süsü a királyi barlang előtt állt, és mereven nézett a nagy hegy felé, ahol a sárkányok laktak.
Kijött a Sárkánylány, és nézte, hogy Süsü mit néz.
– Mit nézel?
– Látok valamit! – mondta Süsü.
– Mit látsz?
– A sárkányokat – felelte Süsü. – Mereven néznek! Biztos látnak valamit.
– Mit látnak? – türelmetlenkedett a Sárkánylány.
– Nem tudom. De nagyon figyelnek!
– Küldd oda a Mindenest, hogy kérdezze meg őket! – javasolta a Sárkánylány.
– Igaz – bólintott Süsü, majd hívta a Mindenest. – Mindenes! Mindenes!
A Mindenes nyikorogva odarobogott a járgányán, lihegve szólt.
– Itt vagyok, ragyogok! Mért hívattatok? – mondta az első fej.
– Hu! Hu! – huhogott a harmadik fej.
– Ne huhogj, inkább figyelj! – mondta Süsü.
– Figyelek! Hova figyeljek? – kérdezte a második fej.
– Arra figyelj! – mutatott Süsü a nagy hegy felé.
A Mindenes odanézett mind a három fejével.
– Hűha! A sárkányok néznek valamit! Hű, de néznek valamit! – állapította meg.
– Mit néznek? – kérdezte az első fej.
– Ezért hívtalak. Menj oda, és kérdezd meg tőlük, hogy mit néznek, mivel gyötör a kíváncsiság – parancsolta meg Süsü.
A Mindenes elrobogott a járgányán a nagy hegyhez.
A sárkányok álltak a nagy hegy tetején, és mereven néztek.
– Látom! Tom! Tom! – mondta Dó sárkány.
– Én is látom! Tom! Tom! – mondta Mi sárkány.
– Én mért nem látom? Tom? Tom? – kérdezte Fá sárkány.
– Mert rossz irányba nézel! Zel! Zel! – figyelmeztette Szó sárkány.
Fá sárkány megfordult, és a jó irányba nézett, ahová a többiek.
– Most már én is látom! Tom! Tom! – mondta boldogan.
A Mindenes kapkodta a fejét, meresztette a szemét, de nem látott semmit, mivel ő a völgyben állt.
– Mit láttok? – kérdezte a sárkányokat.
– Egy rövid! – mondta Dó sárkány.
– Egy hosszú! – mondta Ré sárkány.
– Megint rövid! – mondta Mi sárkány.
– Megint rövid! – mondta Fá sárkány.
– Egy hosszú! – mondta Szó sárkány.
– Mi rövid? Mi hosszú? – kérdezte értetlenül a Mindenes.
– A füst! – mondta Dó sárkány.
– Ott! Messze! – mutatott a távolba Ré sárkány.
A Mindenes törte a fejét, töprengett, s magában motyogott mind a három fejével.
– Rövid füst? Hosszú füst? Hm. Mi lehet? – mondta az első fej.
– Törd a fejed, öreg Mindenes! – mondta a második fej.
– Reccs! – recsegett a harmadik fej.
– Töröm, töröm – motyogott az első fej. – Már meg is van! Mert ha én töröm a fejem, nem hiába töröm.
A sárkányoknak magyarázott, akik fél füllel hallgatták.
– Vagyis mi lehet az egy rövid, egy hosszú, ha füstből van? He? Füstjelek! Vagyis valaki jeleket ad füsttel. Világos – mondta a második fej. Majd büszkén hozzátette. – Habár feje már deres, mindent tud a Mindenes!
– És mit akar üzenni a füstjelekkel? – kérdezte Dó sárkány.
A Mindenes hümmögött.
– Hm. Ezt az egyet nem tudom. Ugyanis ezt az írást nem ismerem. Ez valami külföldi írás lehet. Ki tud itt külföldiül? Ti tudtok?
A sárkányok a fejüket rázták, hogy nem tudnak, se külföldi írást, se belföldi írást.
A Mindenes elindult a járgányán.
– Megyek, megkérdezem a varázslót. Ő biztos tud külföldi nyelveket. Ti addig ne hagyjátok kialudni a füstöt. Vagyis figyeljetek!
A varázsló a székében ülve hallgatta a magyarázó Mindenest.
– Külföldi írás! Csakis az lehet! Nem tudom elolvasni. Csak annyit tudok biztosan, hogy füstjelek! – mondta az első fej.
– De te biztos el tudod olvasni. Fontos! És sürgős! Mivel Süsüt gyötri a kíváncsiság – sürgette a második fej.
– Füstjelek? Külföldi füstjelek? – kérdezte a varázsló.
– Azok! Egy rövid. Egy hosszú. Megint rövid! Megint rövid! Megint hosszú! – idézte a második fej.
A varázsló a szakállát simogatta, s mormogott.
– Hm, hm. Na, nézzük csak! Egy rövid. Egy hosszú. Megint rövid. Megint rövid. Megint hosszú… Megvan!
– Fordítsd le, hogy én is értsem! – kérte az első fej.
– Lefordítom. „Vége a vakációnak. A Kiskirályfi jöjjön haza!” Ezt üzenték a füstjelekkel.
A Mindenes nyikorogva kirobogott a barlangból.
– Megyek, kézbesítem! Rohanok, mint egy száguldó postás. Expressz ajánlva!
Egy kidőlt fatörzsön üldögélt Süsüke és a Kiskirályfi. A nagy nyikorgásra elvigyorodtak.
– Ott rohan a nyikorgó Mindenes! – mondta a Kiskirályfi nevetve.
– Hova rohansz? – kiáltotta Süsüke.
– A füstjeleket kézbesítem! Külföldi! – vetette oda az első fej.
– Milyen füstjelek? Ki füstöl? Mi füstöl? – csodálkozott Süsüke.
– Titok! Postai titok – vetette oda az öreg Mindenes.
– Mondd el! Kérlek! Én is elmondom neked minden titkomat – kérlelte Süsüke.
A Mindenes megtorpant, a szíve meglágyult a kérlelő szóra.
– Lássátok, hogy milyen jó szívem van! De: psz! Senkinek egy szót sem! Az állt a füstjelekben, várjatok, idézem: „Vége a vakációnak! A Kiskirályfi jöjjön haza.” Idézet vége – fontoskodott a második fej.
Nekilódult és nyikorogva elrobogott a járgányán.
– Rohanok! Viszem a titkos üzenetet! – rikkantotta az első fej.
– Vigyed, te titkos postás! – legyintett Süsüke.
A Kiskirályfi rosszkedvűen nézett, szomorúság volt a szemében, sóhajtozva mondta.
– Legjobb lett volna, ha előlem is eltitkolod. Haj, haj! De hamar elrepültek a napok! Mintha csak tegnap jöttem volna ide. A vakáció mindig gyorsabban telik, mint a többi idő! Ez már törvény!
Süsüke is rosszkedvű lett, mérgesen legyintett.
– Elég vacak törvény!
A Kiskirályfi szomorúan helyeselt.
– Az. Vacak. És az is elég vacak törvény, hogy alig barátkoztunk össze, máris el kell válnunk.
Süsüke dühösen rázta a fejét, a foga között szűrte a szavakat.
– Nem szeretem a vacak törvényeket! Nem akarom, hogy egy ilyen vacak törvény parancsoljon nekem!
– Hát mit akarsz? – nézett a barátjára a Kiskirályfi.
Süsüke visszanézett, nagy lélegzettel mondta, mint egy vallomást.
– Veled akarok menni! Világot akarok látni! Már mindent tudok, amit Sárkányföldön meg lehet tanulni. Veled mehetek?
A Kiskirályfinak felderült az arca, vidáman csillogott a szeme, lelkesen bólogatott.
– Velem jöhetsz! Velem jönnél? Jaj, de jó! Együtt megyünk vándorolni! Meg világot látni! Mi ketten! Én és te!
Felálltak a fatörzsről, a rosszkedvet mintha elfújták volna, átölelték egymás vállát, és dalra fakadtak, énekeltek csengő hangon.
Süsüke kezdte:
Világot akarok látni!
Vár az új, messzi határ!
Magától mozdul a lábam,
hisz elég nagy vagyok már!
A Kiskirályfi folytatta:
Jó barát kísér az úton,
így megyünk hegyeken át!
Nagyokat nevetünk közben,
nincs jobb, mint egy jó barát!
Majd együtt énekeltek, egyszerre, egy szívvel és egy lélekkel:
Ketten majd legyőzünk mindent!
Előttünk nincs akadály!
Magától mozdul a láb is,
magától nevet a száj!
Süsüke felállt a fatörzsre, hogy magasabb legyen, és nagyot kiáltott.
– Éljen Süsüke, a nagy világjáró! Ez én vagyok!
A Kiskirályfi mellé állt, és ő is nagyot kiáltott.
– És éljen a barátja! Ez meg én vagyok!
Süsü ült a trónszéken, a királyi barlangban. Nyikorogva berobogott a Mindenes, fontoskodva magyarázott, meg mutogatott, suttogott és pisszegett.
– Fenség! Fenség! Itt van a titkos üzenet! A fejemben. A sárkányok fogták a füstjeleket. A varázsló meg lefordította. Én meg elhoztam titkosan – mondta az első fej.
– Mondjad! – szólt rá Süsü.
– Idézem: „Vége a vakációnak! A Kiskirályfi jöjjön haza!” Idézet vége. Most mi legyen a titkosítással? – kérdezte a második fej.
– Feloldom a titkot – mondta Süsü. – Menj és hirdesd ki mindenkinek, hogy vége a vakációnak.
A Mindenes nyikorogva kirobogott.
– Megyek! Kihirdetem! Imádok titkokat kifecsegni!
Süsü töprengve ült a trónuson, sóhajtozott, a fejét csóválta.
– De gyorsan repül az idő! Mintha még csak tegnap jött volna a Kiskirályfi! Haj, haj!
A Sárkánylány szólt be a konyhából.
– Mi volt az üzenet?
– A Kiskirályfinak haza kell menni.
– Gyorsan készítek valami útravalót! – mondta a Sárkánylány.
– De mi lesz Süsükével? – töprengett hangosan Süsü.
– Süsükével? Csak nem beteg? – csodálkozott a Sárkánylány.
– Bele fog betegedni, ha itthagyja a barátja! Haj, haj! – sóhajtozott Süsü.
Majd földerült a képe, megtalálta a megoldást, s hangosan ki is mondta.
– Ez az! Elég nagy már! Vagyis nyugodtan elengedhetjük. Vagyis nyugodtan útra kelhet ő is!
– Hova engedjük? Hova kelhet? – kérdezte a Sárkánylány.
– Útra. A Kiskirályfival – válaszolta Süsü.
A Sárkánylány pityeregve mondta, a szemét törölgette.
– De hát még olyan kicsi…
– Nem kicsi. Nem olyan kicsi. Világot látni pont elég nagy – jelentette ki Süsü.
A Sárkánylány tovább pityergett.
– Világgá zavarnád? Egy ilyen kis gyereket?
Süsü a fejét ingatta, s nagy bölcsen magyarázott.
– Senki sem zavarja. És világot látni nagyon jó dolog. Világot látni nagyszerű dolog! Tudom magamról. Én sem voltam sokkal nagyobb, mikor elindultam. Igaz, hogy nem önként. Igaz, hogy engem kicsit elzavartak… De akkor is nagyon jó volt! És ami nekem jó volt, Süsükének is jó lesz.
A Sárkánylány abbahagyta a pityergést, beletörődve helyeselt.
– Ha te mondod, biztosan így van. Akkor Süsükének is készítek útravalót! Az én nagy fiamnak, aki még kicsi. Az én kisfiamnak, aki már nagy.
Süsü egyedül morfondírozott, meg sóhajtozott.
– Haj, haj! Az is baj, ha kicsi, az is baj, ha nagy! Illetve: dehogy baj! Öröm! Minél nagyobb, annál nagyobb öröm! Nicsak, itt is vannak! Öröm rájuk nézni! Mi a baj?
Süsüke és a Kiskirályfi állt az ajtóban, erősen fogták egymás kezét. Süsüke dacosan mondta.
– Az a baj, hogy vacak törvények uralkodnak.
A Kiskirályfi is dacosan nézett.
– Például, hogy nekem el kell menni.
Süsü a fejét ingatta, csóválta.
– Haj, haj! Ez már így van…
Süsüke egyenesen az apjára nézett, s szilárdan kijelentette.
De én nem akarom, hogy vacak törvények uralkodjanak rajtam! Mert amíg kicsi voltam, nem tehettem ellene semmit. De most már nem vagyok kicsi! Vagy kicsi vagyok?
Süsü megnézte, és komoly hangon válaszolt:
– Nem vagy kicsi! Nem, nem. Most már nagy vagy!
Süsüke örvendezve súgta a Kiskirályfinak.
– Na ugye! Én tudtam, hogy megérti!
– Én is úgy látom, hogy megérti – súgta vissza a Kiskirályfi.
Süsü fülelt, majd megkérdezte a két sugdolózót.
– Mit látsz? Mit értek meg?
– Hogy már nagy vagyok! – vágta rá Süsüke.
Süsü mosolyogva ingatta a fejét.
– Igen, igen. Azt megértem.
– És mi következik ebből? – tette fel a kérdést Süsüke merészen.
– Te mondd meg! – biztatta Süsü. – Lássuk, hogy forog az eszed?
– Ebből az következik, hogy ideje világot látnom – jelentette ki Süsüke.
Süsü megdicsérte, elismerően mondta.
– Jól forog az eszed!
Süsüke hitetlenkedve, de azért nagy örömmel kérdezte.
– Vagyis megengeded?
Süsü krákogott, elrejtette a mosolyát, s nagy komolyan, mint ahogy egy királyhoz illik, ezt mondta.
– Megengedem! Sőt, mivel én vagyok a király: megparancsolom! Menj világot látni! Haj, haj, nekem is ezt mondta az apám… Bár nem ugyanezekkel a szavakkal.
A két gyerek egymásra mosolygott, ugráltak örömükben, s lelkendezve kiáltozták:
– Megengedte! Megengedte!
Majd Süsüke ragyogó szemmel a trónuson fészkelődő Süsüre nézett.
– Te vagy a legjobb apakirály, akit ismerek! És a legokosabb! És a legbölcsebb.
Süsü izgett-mozgott zavarában, de azért igyekezett megőrizni a komolyságát.
– Mindig tudtam! Hm, hm.
Süsüke egy pillanatra megtorpant, abbahagyta a lelkendezést.
– És mit szól hozzá a mamám?
Süsü méltósággal felelte, csak egy kicsit legyintett hozzá.
– Fenséges anyád már süti az útravalót. Mind a kettőtöknek. Hm. Én is adok egy útravalót! Egy jó tanácsot! Búcsúzzatok el mindenkitől! Akkor nem fog annyira fájni az elválás. És így illik!
– Elbúcsúzunk! – rikkantott Süsüke.
– Mindenkitől, hogy ne fájjon! – nevetett a Kiskirályfi, és kirohantak a barlangból.
A királyi barlang előtt az öreg Mindenes szunyókált a hűvösben. Szépen horkolászott mind a három fejével, olyan szépen muzsikált, mint egy fűrészgép, vagy mint egy kenetlen kerék.
Süsüke és a Kiskirályfi megállt előtte, és vigyorogva nézte a horkolászót.
– Alszik! Most hogy búcsúzzunk el? – suttogta Süsüke.
– Álmában! Hihihi! – kuncogott a Kiskirályfi.
– Nem jó! Akkor azt hiszi, hogy álmodta az egészet – tanakodott Süsüke.
– Akkor ébresszük fel! – javasolta a Kiskirályfi.
Süsüke kuncogva bólogatott.
– Jó! De tapintatosan!
Közel hajolt az öreg Mindeneshez, és tagoltan, nagy komolyan azt mondta.
– Én azt hallottam, hogy a legokosabb a világon az öreg Mindenes.
– Habár feje már deres – tette hozzá a Kiskirályfi is közel hajolva.
A Mindenes egy pillanatra abbahagyta a hortyogást, s motyogva helyeselt.
– Úgy van! Igaz! Jól hallottad!
Süsüke folytatta a tapintatosan keltegető szöveget.
– De nem csak a legokosabb! Hanem a legbátrabb is!
A hortyogás megint abbamaradt, a Mindenes bólogatott mind a három fejével.
– Úgy van! Igaz! Jól hallottad!
Süsüke intett a Kiskirályfinak, hogy most jön az ébresztő.
– De sajnos nagyon lusta! Lustább, mint a lajhár!
A Mindenes egyből felébredt, kinyitotta a szemét, s tiltakozva rázta mind a három fejét.
– Nem igaz! Rosszul hallottad! Téves! Hrr!
Majd meglátta a két vigyorgó gyereket.
– Ja, csak ti vagytok? Egy kicsit elszunyókáltam. De most már felébredtem. Hm. Mit akartok?
– Elbúcsúzni! – mondta Süsüke.
– Elbúcsúzni! Hová mentek? – csodálkozott az öreg Mindenes.
– Világgá! – jelentette ki Süsüke.
– Jaj, de jó! Nagyon örülök! Éppen itt az ideje! – örvendezett az öreg Mindenes első feje.
– Illetve: haj! Haj! Nagyon szomorú vagyok! – szomorkodott a második fej.
– Éljen! – örvendezett a harmadik fej.
Süsüke mosolyogva kérdezte.
– Most szomorú vagy, vagy örülsz? Melyik az igaz?
De az öreg Mindenest nem lehetett zavarba hozni. Mindenre tudta a választ!
– Szomorú vagyok, hogy el kell válnunk! Ez igaz! – mondta a második fej.
– De örülök is, hogy világot látsz. És ez is igaz! – mondta az első fej.
Majd az öreg Mindenes a zsebében keresgélt, és egy-egy sípot adott nekik.
– Ezt a sípot nektek adom. Tessék! Tessék! Ha elveszítenétek egymást a nagy kóborlásban, csak fújjatok bele!
– Köszönjük, öreg Mindenes! – köszönte meg Süsüke. – És mi mit hozzunk neked?
– Egy biciklipumpát! – rikkantotta az öreg Mindenes első feje.
– Vagy ha még nincs feltalálva, akkor egy olyan pumpafélét – tette hozzá a második fej.
– Mert gumit akarok szerelni a járgányomra és felpumpálni, hogy ne rázzon.
– Hozok! Megígérem! Hogy ne rázzon! – ígérte meg Süsüke.
Azzal otthagyták az öreg Mindenest, akinek lassan megint lecsukódott a szeme, és újra felzengett a gyönyörű horkolászó muzsika.
A két gyerek a varázsló barlangjába ment. A varázsló a székében ült, és finoman hortyogott. Nézték nevetve, Süsüke súgva megállapította.
– Alszik! Ma mindenki alszik! Hihihi!
A varázsló felnyitotta a szemét.
– Nem alszom! Álmodozom! Hehe! Merengek.
– És min merengsz? – kérdezte Süsüke.
– Hogy hogy repül az idő! És te útra kelsz! Világot látsz! Nagyon helyes.
– Te tudod? – csodálkozott Süsüke.
– Én mindent tudok! Azért vagyok varázsló – jelentette ki nagy komolyan a varázsló.
A Kiskirályfi kétkedve megkérdezte.
– Azt is tudod, hogy én most mire gondolok?
A varázsló bólogatott.
– Tudom. Arra gondolsz, hogy kezd kimenni a zöld szín a szakállamból. Hogy már nem is olyan zöld. Hogy már csak olyan fakózöld.
A Kiskirályfi ámulva helyeselt.
– Nahát! Tényleg arra gondoltam! És miért olyan fakó?
A varázsló bánatosan simogatta a fakózöld szakállát.
– Elfogyott a zöld festékem. Sajna. És itt nem lehet kapni!
Süsüke nevetve nézte a varázsló bánatos képét.
– Én is kitalálom a gondolatodat! Ajándékba hozunk neked zöld festéket! Ugye erre gondoltál?
– Köszönöm, hehe. Köszönöm, hogy gondoltok az öreg varázslóra! – heherészett boldogan a varázsló. Majd átnyújtott nekik két bugylibicskát. – Tessék! Tessék! Ezt meg én adom nektek! Mindent vágó bugylibicska!
Süsüke megköszönte a bugylibicskát, meg a többit is.
– Köszönöm, öreg varázsló! És köszönöm, hogy megtanítottál gondolkozni!
Az öreg varázsló heherészett, meg legyintgetett.
– Á! Nem kellett tanítani! Magadtól jöttél rá. Gondolkozás közben! Hehe.
A Kiskirályfi is megköszönte a bugylibicskát.
– Köszönöm, nagy varázsló! Sose foglak elfelejteni! Ha elvágom az ujjam, mindig rád fogok gondolni.
S kimentek a barlangból.
A varázsló utánuk kiáltott.
– A zöld festéket se felejtsétek el! A kedvenc színem.
A nagy hegynél jártak, nézegettek, bámészkodtak, hogy hol vannak a sárkányok, de nem látták őket.
– Hol vannak a sárkányok? – kérdezte Süsüke.
– Biztos ők is alszanak – kuncogott a Kiskirályfi. – Ma valami járvány van. Álomkór! Hihihi!
Süsüke nagyot kiáltott a hegy felé.
– Sárkányok, ébresztő!
A sárkányok sorban kidugták a fejüket a hegy mögül.
– Nem alszunk! Szunk! Szunk! – mondta Dó sárkány.
– Csak szundítunk! Tunk! Tunk! – mondta Ré sárkány.
Süsüke bólintott.
– Akkor jó! Mert ébren akarunk elbúcsúzni tőletek.
– Nehogy azt higgyétek, hogy álmodtátok, és aztán csak kerestek összevissza! – mondta a Kiskirályfi.
– Elmentek? Tek? Tek? – csodálkozott Dó sárkány.
– Itthagytok? Tok? Tok? – panaszkodott Ré sárkány.
– Elmegyünk – mondta Süsüke.
– És itthagyunk – mondta a Kiskirályfi, majd Süsükének súgta. – Figyelj! Van egy óriási ötletem! Hogy mit hagyjunk nekik emlékbe! Hogy ne sírjanak. Itthagyjuk nekik a tenyerünk nyomát. És azt nézegethetik.
– Óriási ötlet! – nézegette Süsüke a tenyerét. – De az én kezem tiszta. Nem hagy nyomot.
– Semmi baj! Belenyomjuk egy pocsolyába. Mindjárt lesz nyom!
Kerestek egy pocsolyát, beletenyereltek. A Kiskirályfi a sziklafalra mutatott.
– Oda nyomjuk!
A sziklafalon szépen látszott a négy tenyérnyom.
– Tessék! Ezt itt hagyjuk nektek emlékbe! – mondta a Kiskirályfi.
– Ha ránéztek, eszetekbe jutunk! És ne sírjatok, inkább nevessetek! – mondta Süsüke, majd megkérdezte a sárkányoktól. – Mit hozzunk nektek ajándékba?
– Egy hangvillát! Lát! Lát! – mondta Dó sárkány. – Hogy ne énekeljünk hamisan! San! San!
– Hozunk! – ígérte meg Süsüke. – Sziasztok, sárkányok!
– Addig is énekeljetek fülhallás után! – mondta a Kiskirályfi.
S elindultak. Egyszer csak egy szép gömbölyű kavics gurult utánuk.
– Ez a tiétek! Tek! Tek! – bömbölt Dó sárkány.
Süsüke felvette, megnézte.
– Egy kavics! Egy színjátszó kavics! Ötszínű!
Ré sárkány kiabált a hegy tetejéről.
– Az öt szín az öt sárkányra emlékeztet! Tet! Tet!
Süsüke megköszönte, visszakiáltott a sárkányoknak.
– Köszönjük, öt sárkány!
A királyi barlang előtt ott toporgott a Sárkánylány és Süsü. Mikor megérkezett a két gyerek, a Sárkánylány egy-egy elemózsiás bugyrot adott nekik.
– Tessék! Tessék! Egy kis útravaló!
– És mi mit hozzunk ajándékba? – kérdezte Süsüke.
– Egy doboz púdert! A régi már teljesen elfogyott – mondta a Sárkánylány.
Süsü az útjelző táblát szorongatta, majd nekik adta.
– Tessék. Útjelző tábla. Igaz, hogy helybeli, de külföldön is mutatja az utat.
A Kiskirályfi átvette az útjelző táblát, és megkérdezte.
– És neked mit hozzunk ajándékba?
Süsü elmosolyodott, megrohanták az emlékek, merengve mondta.
– Egy arcképet a barátomról. A királyfiról, a te apádról. Legyen, ami emlékeztet rá!
A Kiskirályfi bólintott.
– Egy arckép! De most már ideje indulnunk! Hosszú út vár ránk.
Kinyújtotta az útjelző táblát.
– Arra mutat! Indulás!
Süsüke is megfogta az útjelző táblát, s elindultak, amerre mutatta az utat.
– Ne sírjatok! Majd írunk! – szólt vissza.
A Sárkánylány abban a pillanatban sírdogálni kezdett, pityeregve mondta.
– Elmennek, elmennek!
Süsü átölelte, s nagy komolyan így szólt.
– El. Az én fiam! Útnak indul, pedig nem is tagadtam ki…
Süsüke vidám szívvel menetelt, jobbra-balra nézegetett, s lelkesen kiáltozott.
– Itt születtem! Itt voltam gyerek! De most már nagy vagyok! Megyek világot látni!
|
Zeneszöveg:
Mese:
Más:
|