Süsükét elrabolják
A királyi barlang előtt álldogáltak mindnyájan, a sárkányok meg a nagy hegy mögül nyújtogatták a nyakukat, úgy leselkedtek, egyszóval ott volt mindenki, kivéve a varázslót, aki külföldi tanulmányúton volt, és kivéve Süsükét, aki egy távoli tisztáson járkált fel-alá, és hangosan morfondírozott. Nézték Süsükét, tanakodtak, pusmogtak.
– Mit csinál? – kérdezte Süsü. – Miért járkál fel-alá?
– Nem tudom. Kérdezzük meg – javasolta a Sárkánylány, s odakiáltott a járkálónak. – Mit csinálsz, Süsüke?
– Gondolkozom! – vetette oda foghegyről Süsüke.
– Gondolkozik? Min gondolkozik? – csodálkozott Süsü. – Min gondolkozol? – kérdezte.
– Azon gondolkozom, hogy mi a nap legfontosabb kérdése – mondta Süsüke a bámészkodóknak.
– Mit együnk? – találgatta a Sárkánylány.
– Nem, nem – mondta Süsüke. – Nem talált!
– Mit igyunk? – kérdezte Süsü.
– Nem, nem. Nem talált!
– Akkor mondd meg te! – kérte a Sárkánylány.
– A mai nap legfontosabb kérdése, hogy mit játsszunk – jelentette ki Süsüke.
– Jó kérdés! – mondta a Mindenes első feje.
– És mit játsszunk? – kérdezte meg a Kiskirályfi.
Süsüke mosolyogva nézett a barátjára.
– Bújócskát! Itt a sok hegy, meg barlang, meg odú, meg kuckó! Van hova bújni!
– Bújócska? De rég bújócskáztam! – merengett el Süsü.
– Jaj, de izgatott vagyok! – sikkantott a Sárkánylány.
– A bújócska jó játék! Élesíti az eszet! – dörmögte a Mindenes első feje.
A sárkányok egyszerre brummogtak, majd lebújtak a hegy mögé.
– Bújjunk!
Süsüke rájuk kiáltott.
– Várjatok! Vissza!
A sárkányok kidugták a fejüket, s várakoztak kíváncsian.
– Előbb kiszámoljuk a hunyót! – magyarázta Süsüke. – Kezdem a kiszámolást!
Magán kezdve, majd sorban mindenkire rámutatva, szótagolva mondta a verset.
Lementem a pincébe
vajat csipegetni,
utánam jött apám-anyám
hátba veregetni.
Nád közé búttam,
nádsípot fújtam,
az én sípom azt fútta
di-dá-dú!
Te vagy az a nagyszájú!
Rámutatott a Mindenesre.
– Te vagy a hunyó!
A Mindenes büszkén kidüllesztette a mellét, s egyszerre mondta mind a három fejével:
– Vállalom! A hunyó nagyon fontos beosztás! Mit csináljak?
– Fordulj a falnak, és lassan számolj el százig! – igazította el Süsüke. – De nem szabad leselkedni!
A Mindenes a falnak fordult, mind a három fejét a falnak nyomta, s lassan számolt, felváltva a két fejével, mivel a harmadik el-elszunyókált közben, vagyis úgyis elvesztette volna a fonalat.
– Egy, kettő, három, négy…
Mindenki elindult búvóhelyet keresni. A sárkányok lebújtak a hegy mögé, Süsü bement a királyi barlangba, kis töprengés után a Sárkánylány is követte. Süsüke és a Kiskirályfi vigyorogva nézte a bújókat.
A Kiskirályfi egy mosóteknőre mutatott, amit kint felejtettek.
– Óriási ötletem van! Ide bújok. Gyere, te is elférsz alatta.
Süsüke a fejét rázta.
– Menj csak! Nekem is óriási ötletem van!
A Kiskirályfi bebújt a teknő alá. Süsüke egyedül maradt a barlang előtt. Majd egy papírt szedett elő, s színes krétával rajzolgatni kezdett. Közben izgatottan suttogott.
– Óriási ötlet! Óriási agyafúrt csavar! Hihihi! Lesz egy kis óriási izgalom!
Majd előszedett még egy papírt, s arra is firkált valamit.
Közben a Mindenes számolása hallatszott, ahogy a falnak fordulva fojtott hangon számolt.
– Kilencvenöt, kilencvenhat…
Süsüke az első papírt gyorsan kitűzte a címerre, a bejárat fölött.
– Itt biztos megtalálják. Hihihi!
A másik papírt egy fatörzsre tűzte, jól látható helyre.
– A másikat meg ide tűzöm. Itt majd kiszúrja a szemüket! Hihihi!
– Kilencvenhét, kilencvennyolc… – hangzott a fal tövéből.
Süsüke egy sziklahasadékhoz rohant.
– Hűha! Mindjárt száz! Nyomás!
Belebújt a sziklahasadékba, egy nagy követ húzott a nyílás elé.
– Száz! Aki bújt, bújt, aki nem bújt, megyek! – hangzott a távolból a Mindenes hangja.
– Jöhetsz! Hihihi! – kuncogott Süsüke a hasadékban.
Az öreg Mindenes elfordult a faltól, megmozgatta a három nyakát, mert egy kicsit elzsibbadt a nagy számolásban. Jobbra-balra lesett, mint egy nagy nyomozó, mint egy nagy felfedező, s egy versikét suttogott.
Itt az öreg Mindenes!
Egyik feje balra les!
Másik feje jobbra les!
A harmadik mondja: hess!
Minden orra szimatol,
megremeg az illattól!
Az orrába mi hatol?
Három mondja: libatoll!
Hiába is bújtatok!
Szemem ott van rajtatok!
Nyomotokba’ kajtatok!
Három mondja: hol vagytok!
Abbahagyta a versikét, s prózában belekiáltott a levegőbe.
– Énelőlem nem lehet elbújni! Haha! Szimat! Irány a királyi barlang!
Bekattogott a járgányán a királyi barlangba, körülnézett a félhomályban. A félhomályos sarokban azonnal észrevett egy nagy lópokrócot. Amúgy egy közönséges lópokróc volt, igen ám, csakhogy ez a lópokróc mozgott! Sőt: izgett-mozgott! Márpedig egy rendes lópokróc nem izeg és nem mozog. Gyanús! Nagyon gyanús! Óvatosan a sarokba gurult, és három hatalmasat ütött a lópokrócra.
– Ipiapacs! Egy, kettő, három!
– Na! – mondta a lópokróc.
Majd a lópokróc alól előbújt Süsü, és morogva kérdezte:
– Hogy találtál meg? Pedig olyan jól elbújtam! Én nem láttam semmit! Ugye, nehezen találtál meg?
A Mindenes somolyogva bólogatott mind a három fejével.
– Borzasztó nehezen – mondta az első feje.
– Fantasztikusan meg kellett erőltetnem az orromat, azután meg a szememet, azután meg az agyamat. De a végén kibújt a szög a zsákból. Vagyis felséged a lópokrócból…
Süsü megnyugodva örvendezett, hogy nem esett csorba a tekintélyén.
– Akkor jó! Akkor nagyon jól elbújtam. Ez a pokróc nagyon jó ötlet volt. Csak sajnos te még jobb voltál. Most hova menjek, ha már meg vagyok találva?
– Menj ki a barlang elé – javasolta a Mindenes. – Most már nyíltan mutatkozhatsz. Én meg kutatok tovább. Szimat!
Süsü kiment nyíltan a barlang elé, a Mindenes tovább szimatolt a barlangban. Elérkezett egy nagy függönyhöz. A függöny finoman meglebegett. Aha! Egy lebegő függöny! Egy sóhajtó függöny! Rögtön felkeltette a szimatoló Mindenes figyelmét.
Óvatosan elhúzta a függönyt, s meglátta mögötte a Sárkánylányt, aki görcsösen behunyta a szemét, és nagyokat sóhajtozott.
– Hm. Most már kinyithatod a szemedet. Megtaláltalak! Ipiapacs!
– Nem is bánom! – sóhajtott a Sárkánylány. – Kicsit rossz volt itt a levegő. Hogy találtál meg?
– A sóhajtás után. – Az öreg Mindenes körülnézett. – Itt már mindenkit megtaláltam. Kiürült a helyiség. Gyerünk tovább! Szimat!
Az öreg Mindenes kigurult a barlangból, elnyikorgott a nagy hegyig, amely mögött a sárkányok lapultak. A sárkányok egy-egy nagy leveles ágat tartottak az arcuk elé, úgy bújtak. Az öreg Mindenes megkerülte a nagy hegyet, s mosolyogva nézte a sárkányokat.
– Ó, ti balgák! Ó, ti nagyra nőtt vadalmák! Az öreg Mindenes elől akartok ti elrejtőzni! Hol vagyunk, az erdőben? Sárgarépa, úritök, bedobunk egy kis trükköt! Tovább ne is ecseteld, bedobunk egy jó kis cselt! Szimat! Illetve, kifújás! Vagyis szélvihar!
Az öreg Mindenes teleszívta a tüdejét, és nagyokat fújt, mint egy szélvihar! A leveles ágak félrehajoltak a nagy szélviharban.
– Le a fátyollal! Kukucs! Ipiapacs az összes sárkánynak!
A sárkányok eldobták a leveles gallyat, s morogva kérdezték.
– Hogy találtál meg? Mi vezetett a nyomunkba?
A Mindenes fölényesen legyintett.
– Könnyedén! Az öreg Mindenes a nagy nyomozó! Az öreg Mindenes, a rettenetes kutyaorr! Na, elég a csevegésből, megyek tovább. Szimat!
Elindult, battyogott körbe, majd egyenesen, majd átlósan és végül cikcakkban, mikor elérkezett a mosóteknőhöz. Leült a teknőre, megtörölte a homlokát.
– Leülök egy kicsit. Elfáradtam. Ülve jobban tudok gondolkozni.
A Kiskirályfi a teknő alatt lapult, s por ment az orrába, csiklandozta, ingerelte, mikor már nem bírta tovább, egy hatalmasat tüsszentett.
– Haa-aa-apciii!
A teknő megrázkódott, a Mindenes ijedten fészkelődött.
– Mi ez? Mi ez? Földrengés?
– Haaa-aap-ciii! – hangzott megint a teknő alól.
– Nem földrengés! Tüsszentés! – állapította meg az öreg Mindenes. – Bár igaz, hogy a föld felől jön, illetve a fenekem alól, még pontosabban teknő alól.
Az egyik ujjával kopogtatott a teknőn.
– Van itt valaki?
– Szabad! – hangzott a teknő alól.
A Mindenes felállt, a Kiskirályfi az orrát dörzsölgetve kimászott.
– Ipiapacs! Egy, kettő, három! – mondta gyorsan a Mindenes.
A Kiskirályfi mérgesen legyintett.
– Ha nem tüsszentek, sose találtál volna meg!
– Igaz! – ismerte el a Mindenes. – Nagyon jó búvóhelyet találtál. Csak eltüsszentetted!
– Mindenkit megtaláltál? – kérdezte a Kiskirályfi.
– Mindenkit. Kivéve Süsükét. De nem csüggedek. És nem adom fel. Szimat!
A Mindenes elindult az orra után, s mivel az orra éppen a címerre mutatott, meglátta a levelet.
– Mi az ott? Egy levél! Mi van benne?
Arra jött Süsü és a Sárkánylány. Süsü csodálkozva kérdezte.
– Milyen levél? Nincs is posta…
– Olvasd fel! – mondta a Sárkánylány.
Süsü levette a levelet a címerről, s továbbadta a Kiskirályfinak.
– Olvasd te, neked jobb a szemed!
A Kiskirályfi felolvasta.
– Segítség! Elraboltak!
Mindnyájan megrémültek, s összevissza beszéltek.
– Mi történt? Kit raboltak el?
– Süsükét! – mondta a Kiskirályfi.
– Ki rabolta el? – kérdezte Süsü.
– Az nincs ideírva. Csak hogy segítség, elraboltak!
– Miért rabolták el? – értetlenkedett Süsü.
Ekkor meglátták a második levelet. A Kiskirályfi azt is elolvasta.
– Váltságdíj…
– Ez az! – rikkantott a Mindenes. – Világos! Váltságdíjért rabolták el!
– Váltságdíj? De mi a váltságdíj? – kérdezte Süsü. – Arany? Gyémánt? Mazsolás kalács? Meggybefőtt? Madártej? Málnaszörp? Mindenesetre szedjünk össze mindent!
Majd a messzeségbe kiáltott.
– Megadjuk a váltságdíjat! Csak adjátok vissza Süsükét! Mindent megadunk! Hahó!
S elindult a kereső csapat, csak éppen az ellenkező irányba.
Süsüke óvatosan félretolta a sziklát, s kilesett.
– Rossz irányba mennek. Hihihi! Így sose találnak meg. Ki kell tennem a jeleket.
Kilopakodott a hasadékból, elszaladt a barlangba, s kihozta a jeleket, a fakardot, egy pöttyös labdát, egy félbeharapott almát és egy zsebkendőt.
Sorban elhelyezte a jeleket. Először a fakardot, amelynek a hegye a hasadék felé mutatott. Majd arrébb a pöttyös labdát, majd kicsit távolabb a félbeharapott almát, s a hasadék közvetlen közelében a zsebkendőt akasztotta egy ágra. Gyorsan visszabújt a hasadékba, magára húzta a sziklát, s kuncogott a félhomályban.
– Most már remélem, idetalálnak! Hihihi!
A kereső csapat visszajött, a barlang előtt álltak tétován, ide-oda bámészkodva, mikor végre meglátták az első jelet.
– Ez az ő kardja – mondta Süsü.
– Az első jel! – állapította meg fontoskodva a Mindenes.
– És arra mutat! – jegyezte meg a Kiskirályfi.
– Milyen jel? – értetlenkedett Süsü.
– A jel mutatja az utat – jelentette ki a Mindenes.
– Akkor kövessük! – adta ki a parancsot Süsü. – Irány a jel!
Arra mentek, amerre a kard mutatott, amikor belebotlottak a pöttyös labdába.
– Állj! – mondta Süsü. – Ez az ő labdája!
– Merre mutat? – kérdezte a Mindenes.
– Körbe… – mondta a Kiskirályfi. – Mivelhogy gömbölyű!
– Akkor most merre menjünk? – kérdezte Süsü.
A Kiskirályfi töprengett, majd okos képpel kijelentette.
– Húzzunk képzeletben egy vonalat!
– Vonalat? Milyen vonalat? – csodálkozott Süsü.
– Összekötjük a kardot és a pöttyös labdát képzeletben. És megvan a vonal.
– Nem látok semmiféle vonalat – morgott Süsü. – Azt mondd meg, hogy merre menjünk?
– Amerre a vonal mutat – mutatott előre a Kiskirályfi.
Elindultak, amerre a vonal mutatott, illetve amerre a Kiskirályfi mutatott, mikor meglátták a félbeharapott almát. Megálltak, nézték.
– Egy alma… – motyogott Süsü. – Ez is jel?
– Jel – mondta magabiztosan a Kiskirályfi.
– Honnan tudod? És ha csak véletlenül leesett a fáról? – vitatkozott a Mindenes.
– Nem véletlen! Nézd meg a harapást. A harapás mindent elárul.
– Milyen harapás? Mit árul el? – kapkodta a fejét Süsü.
– Süsüke harapása. Ott van a foga nyoma. Vagyis: ez is egy nyom!
– A fűbe harapott? – motyogta a Mindenes.
– Nem fűbe! Almába! – zárta le a vitát a Kiskirályfi.
Süsü végre megértette, és kiadta a parancsot.
– Kövessük a fogak nyomát! Irány a harapás!
Mentek, mentek, mikor meglátták az ágra akasztott zsebkendőt.
– Ez az ő zsebkendője! – sírt fel a Sárkánylány. – Megismerem. Nincs is neki több, csak ez az egy! Jajajaj!
– Ne sírj! – nyugtatta Süsü. – Ez most nem zsebkendő. Ez most jel.
A Kiskirályfi hangosan tűnődött.
– Zsebkendő, zsebkendő… De az is lehet, hogy egy fehér zászló. Vagyis: megadja magát! Vagyis: itt van valahol!
Körbenézett s kiabált.
– Süsüke! Süsüke! Hol vagy?
A Mindenes mozgatta az orrát, szimatolt, fürkészve nézte a környéket, mint a vadászkopó, amikor szagot fog. Egyenest a szikla felé tartott, amely elfedte a hasadékot.
– Szimat! Ipiapacs! Gyere elő!
Süsüke eltolta a sziklát, s nevetve előbújt.
– Na, végre hogy megtaláltatok! Hihihi! Már azt hittem, hogy itt őszülök meg!
A Sárkánylány ölelgette, csókolgatta.
– Süsüke! Süsüke! Jól vagy?
– Jól – bontakozott ki az ölelésből Süsüke. – Csak egy kicsit elzsibbadtam.
– Mi legyen a váltságdíjjal? – kérdezte Süsü.
– Megesszük! Hihihi! – nevetett Süsüke.
– Éljen a váltságdíj! – rikkantott az öreg Mindenes. – Már úgyis megéheztem és megszomjaztam a nagy keresésben!
A Kiskirályfi félrevonta Süsükét.
– Senki se rabolt el, mi? Te raboltad el magadat! Miért raboltad el magadat?
– Azért, mert így megtudtam, hogy mennyire szerettek! – mosolygott Süsüke a barátjára.
|
Zeneszöveg:
Mese:
Más:
|