Süsü Fan Club


A nagy Ki mit tud

Süsüke és a Kiskirályfi egy fatörzsön lovagolt. Megsarkantyúzták a fatörzs derekát, s nagyokat rikkantgattak.
– Gyia! Gyia! Most én vagyok elöl! – rikkantott Süsüke. – Vágtatunk hegyen-völgyön át. Gyi, te paci! Gyi, te paci! Ho-ó! Hoó!
Rámosolygott a Kiskirályfira.
– Forduljunk meg. Most te legyél elöl!
Megfordultak, most a Kiskirályfi volt elöl, s nagyokat kurjantgatott.
– Gyia! Gyia! Vágtatunk hegyen-völgyön át, sebesebben, mint a szél. Ho-ó! Hó! Most pihenünk. Elfáradt a lovas és a ló.
Átvetették a lábukat a fatörzsön, s úgy ültek rajta, mint egy padon. Süsüke ábrándozva mondta.
– Jó kis lovaglás volt. Már tudok lovagolni, tudok gondolkozni, tudok versenyt futni. Egyszer már repültem is! Mi az, amit még nem tudok? Illetve tudok, csak nem tudok róla?
A Kiskirályfi töprengett.
– Ki kellene próbálni! Amíg nem próbáltuk ki, nem tudjuk, hogy mit tudunk.
– Hogy próbáljuk ki, hogy mit tudunk, illetve mit nem tudunk? – kérdezte Süsüke.
– Várj, gondolkozom! – ráncolta össze a homlokát a Kiskirályfi. – Mit tudunk, mit nem tudunk… Én mit tudok, te mit tudsz, ki mit tud. Megvan!
– Mondd gyorsan! Csupa fül vagyok! – sürgette Süsüke.
– Mondom – bólintott a Kiskirályfi. – Úgy tudjuk meg, hogy mit tudunk, ha rendezünk egy versenyt. Vagyis egy vetélkedőt.
– Versenyt? Vetélkedőt? – csodálkozott Süsüke. – Milyen vetélkedőt?
– Egy nagy Ki mit tud vetélkedőt – jelentette ki a Kiskirályfi. – Akkor majd kiderül, hogy mit tudunk.
Süsüke bólogatott.
– Ez az! Világos! Világos, mint a vakablak. Vetélkedni akarok! Teljes erővel vetélkedni akarok! Miben vetélkedjek?
A Kiskirályfi mutatta az ujjain, felemelve először az egyiket, azután a másikat, azután a harmadikat.
– Lehet, mondjuk, ügyességben! Meg szépségben. Meg egyébben. Vagyis: ki a legügyesebb? Ki a legszebb? Meg ki a legjobb valami egyébben?
– Milyen egyébben? – kérdezte Süsüke.
– Az egyéb azt jelenti, hogy kinek van még valami rejtett képessége. Amiről esetleg még ő sem tudott. De most kiderül! – a Kiskirályfi a harmadik ujjával mutogatott.
– Mindenki részt vehet? – kérdezte Süsüke.
– Mindenki! – bólintott a Kiskirályfi. – Ez így igazságos!
– Akkor menjünk! Hirdessük ki! – pattant fel Süsüke. – Én kihirdetem, te meg trombitálj!
Elindultak, majd Süsüke felállt egy sziklára, és kiáltozott. A Kiskirályfi a tenyerével trombitált.
– Figyelem! Figyelem! Közhírré tétetik! – kiabált Süsüke.
– Ta-ta-ta-tam! – trombitált a Kiskirályfi.
Süsü és a Sárkánylány a királyi barlang ajtajában álldogált. Süsü felkapta a fejét, hallgatózott.
– Mi az? Ki az? Ki beszél?
– Süsüke – mondta a Sárkánylány.
– Mit beszél? – értetlenkedett Süsü.
– Azt, hogy figyelem.
Az öreg Mindenes robogott oda a járgányán. Egyszerre beszélt mind a három fejével.
– Mi az? Mi az?
– Tűz van? Tűz van?
– Mimimi?
Süsü leintette a karattyoló három fejet.
– Csendben légy! Nem halljuk.
Ahogy csend lett, rögtön meghallották Süsükét.
– Figyelem! Mindenki figyeljen!
– Figyelünk – bólogatott Süsü.
– Kihirdetem a nagy Ki mit tud vetélkedőt! – zengett Süsüke a távolból.
– Tatatatam! – trombitált a Kiskirályfi a szájával.
– Három díjért lehet versenyezni. Első: ki a legügyesebb! Második: ki a legszebb! Harmadik: minden egyébben ki a legjobb!
– Tatatam! – hangzott a száj-trombita.
– Aki úgy érzi, hogy van benne elhivatottság, vagyis tehetség, jelentkezzen! Aki úgy érzi, hogy ő a legszebb, jelentkezzen! Aki meg úgy érzi, hogy tud még egy csomó egyebet, jelentkezzen!
– Tatatam!
Csend lett, nem szólt a trombita sem.
Süsü hümmögött meg krákogott, majd ezt mormogta.
– Ki mit tud? Nagyon jó! Én úgy érzem, hogy tudok egy-két dolgot! Vagyis jelentkezem. Csak még nem tudom, hogy melyik kategóriában. Szépség? Ügyesség? Egyéb?
A Sárkánylány lelkendezett.
– Ki mit tud? Jaj, de jó! Én is jelentkezem! És én tudom, hogy melyik kategóriában.
– Melyikben? – kérdezte Süsü.
A Sárkánylány úgy tett, mint aki megsértődött.
– Nézz rám! Hát nem látod? A szépség kategóriában! Van szebb nálam?
Süsü a fejét ingatta, mosolyogva mondta.
– Nincs, nincs!
Az öreg Mindenes is lázba jött, motyogott, vitatkozott a három feje.
– Én is jelentkezem! – mondta az első fej.
– Ügyesség? Szépség? Egyéb? – kérdezte a második fej.
– He, he, he! – hehegett a harmadik fej.
– Még nem tudom! Lehet, hogy mind a háromban – jelentette ki az első fej.
– Hö-hö-hö! – höhögött a harmadik fej.
– Miért? Mit röhögsz? Tán nem vagyok elég szép? Tán nem vagyok elég ügyes? Tán nem vagyok egyéb?
– Hi-hi-hi! – hihizett a harmadik fej.
De az első fej csak legyintett mérgesen.
– Megőrülök a harmadik fejemtől – mondta.
Majd gyorsan fabrikált egy versikét, és el is mondta.

Ügyes vagyok, szép is vagyok,
és még mi minden egyéb!
Meglátja majd, ámuldoz majd
a szájtáti sárkánynép!

Süsüke és a Kiskirályfi a sárkányok hegye felé kanyarodott, és ott is kihirdették a Ki mit tudot.
A sárkányok sorban kidugták a fejüket.
– Mi is versenyezhetünk? – kérdezte Dó sárkány.
A többi sárkány utána mondta, mint a tihanyi visszhang.
– Mi is? Mi is? Mi is? Mi is?
Süsüke nevetve integetett a sárkányoknak.
– Versenyezhettek! Most kiderül, hogy ki a legszebb, meg a legügyesebb, meg az egyéb.
Otthagyták a sárkányokat, s ballagtak vissza a királyi barlang felé. Közben ugráltak meg nevettek, hogy milyen jól kitalálták ezt a Ki mit tudot!
– Mindenki versenyez. Hihihi! – mondta Süsüke.
– Mindenki tehetséges. Hihihi! – mondta a Kiskirályfi.
– Meg szép. Hihihi! – nevetett Süsüke.
– Meg egyéb. Hihihi! – kacagott a Kiskirályfi.
Süsüke egyszer csak megtorpant.
– És a varázsló?
A Kiskirályfi is megtorpant.
– Mi van a varázslóval?
Süsüke magyarázott.
– Az van, hogy varázsló. Vagyis ő nem versenyezhet. Minden versenyt megnyerne, hiszen varázsló!
A Kiskirályfi a homlokát ráncolta.
– De kihagyni sem lehet, mert nem csak varázsló, hanem jó barát!
– Igaz – bólogatott Süsüke. – Nem lehet kihagyni.
– Akkor mi legyen?
– Legyen ő a bíró! Aki eldönti a versenyt, és aki kiosztja a díjakat. Na, milyen eszem van? – kérdezte Süsüke.
– Olyan eszed van, mint a borotva! Ezt jól kitaláltad. Hihihi! – nevetett a Kiskirályfi, majd így folytatta. – Neki van a leghosszabb szakálla, vagyis jó bíró lesz, tekintélyes. Az se baj, hogy zöld a szakálla.
Süsüke tölcsért csinált a kezéből, és a távolba kiáltozott.
– Hallod, varázsló? Hahó! Te leszel a zsűri! Vagy a bíró! Vállalod?
Hallgatóztak, s a távolból megszólalt a varázsló szépen zengő hangja.
– Vállalom! Nagyon jó zsűri leszek! És egy személyben bíró is!
A két gyerek egymásra nevetett, s folytatták az útjukat a királyi barlang felé.
– Te milyen számmal lépsz fel? – kérdezte a Kiskirályfi.
– Titok! – mondta Süsüke. – És te?
– Titok! – rázta a fejét a Kiskirályfi.
Közben odaértek a királyi barlanghoz, körülnéztek, de nem volt ott senki, mindenki elbújt, hogy titokban készülődjön a versenyre.
– Rendezzük be a helyszínt! – mondta Süsüke.
– Titokban? – kérdezte a Kiskirályfi.
– Nem kell titokban – felelte Süsüke. – Nyíltan hozzuk ki a trónszéket. Abba fog ülni a zsűri.
Bementek a királyi barlangba, taszigálták, húzták-vonták a trónszéket, nagyokat nyögtek, mivel a trónszék nagyon nehéz volt. Végre kivitték a barlang elé, s hátrébb nyomták-tolták.
– Miért olyan nehéz ez? – morgott a Kiskirályfi.
– Nem tudom. Talán aranyból van. Itt jó lesz – mondta Süsüke. – Fordítsuk meg!
Megfordították a trónszéket, s ekkor látták meg, hogy a varázsló ült a trónszékben, azért volt olyan nehéz. A varázsló heherészett, az egyik kezével a zöld szakállát simogatta, a másik kezében egy nagy papírtrombitát szorongatott.
– Itt vagyok! Hehehe! A zsűri készen áll! Illetve: ül! Mikor kezdünk?
Süsüke rámosolygott a varázslóra.
– Ha a zsűri készen áll és kényelmesen ül, akkor most. Add meg a jelet!
A varázsló belefújt a papírtrombitába, csak úgy zengett a környék, majd hangosan elmondta a szózatát.
– Pa-pa-pa-pam! Pa-pa-pa-pam! Kezdődik a nagy sárkányországi Ki mit tud! Ilyen még nem volt! Ilyen még nem van! Ilyen még nem lesz! Illetve: van, és most lesz! És én vagyok a zsűri! Szigorú leszek, de igazságos! Pa-pa-pa-pam!
Süsüke odasúgta a Kiskirályfinak.
– Hogy belejött! Nagyon jó zsűri. Hihihi!
A Kiskirályfi is nevetett.
– Szigorú, de nagyon hangos.
A varázsló újra magához ragadta a szót, ami azért volt könnyű, mert senki se vette el tőle, harsogott, trombitált.
– Kérem az első versenyzőt! Na, lássuk, ki lesz az! Tudom már! Én mindent tudok, hehehe, azért vagyok varázsló. Az első versenyző: Süsü, az illemtanár! Tánc és illem alkategória!
Süsü jött be a barlang előtti térre, kecsesen hajlongva, finoman beszélve.
– Egy kis illembemutató következik. Az első és legfontosabb: a meghajlás. Ezt úgy is nevezhetjük, hogy néma üdvözlés. De nem ám úgy hajlunk meg, mint aki görcsöt kapott, vagy fel akar venni valamit a földről. Nem, nem. Mutatom: így, kecsesen! Jobb kezünket kicsit eltartjuk a testünktől. De nem ám úgy, mintha legyeket fogdosnánk! Nem, nem. Lágyan. Így! Kiegyenesedünk. És most szólalunk meg! És ezt mondjuk:

Üdvözöllek, dicső lovag!
Szép a ruhád, szép a lovad!
Mi szél hozott, mondsza, erre,
s mi vajon a szíved terve?

Süsü hajlongott, szavalt. A varázsló trombitált, majd így szólt.
– Nagy tapsot kérek! Köszönjük, Süsü! Ülj a helyedre.
Süsüke és a Kiskirályfi tapsolt, majd Süsüke ezt súgta:
– Illemszabályban verhetetlen. Hihihi!
A varázsló belefújt a trombitába, s nagy hangon bejelentette a következő versenyzőt.
– Következik a Sárkánylány, másképpen a királyné kalapbemutatója! A szépség kategóriában! Mert az is szép, ami a kalap alatt van. Hehehe!
Bejött a Sárkánylány, egy csomó kalapot hozott magával, s letette őket egy kőre. Szembefordult a közönséggel, s bájosan beszélni kezdett.
– Miért teszünk a fejünkre kalapot? Tudom, rögtön rávágjátok, hogy ne ázzunk, ne fázzunk. Azért is. De nemcsak azért! A kalapviselés: művészet! A kalap kifejezi a hangulatunkat. Bizony! Nem is hinnétek. Pedig egyszerű! Mindjárt bemutatom. Itt ez a mókás kis kalap. Ha ezt teszem fel, azt jelenti, hogy jó kedvem van! Látjátok? Hahaha!
A Sárkánylány feltette a fejére a mókás kis kalapot, s valóban, rögtön vidámabb lett az arca. Levette a mókás kis kalapot, s egy nagy, sötét kalapot tett a fejére, s alóla így suttogott:
– Ha ezt a sötét kalapot húzom a fejembe, azt jelenti, hogy morcos vagyok. Látjátok? Ha meg ezt a nagy, lelógó szélű kalapot teszem fel, azt jelenti, hogy titokzatos vagyok. Csupa titok! Hu! S ha lehajtom ezt a fátyolt, akkor nem is látszom. Én vagyok a rejtélyes nő! A titokzatos idegen! Ha ezt a színes szalmakalapot teszem fel, akkor nyár van. Süt a nap! Fű, de meleg van! Érzitek? Ha ezt a szalagos kalapot teszem fel, akkor nagyon ünnepélyes vagyok. Fogadásra megyek a királyi udvarba vagy a lóversenyre.
Levetette, feltette a kalapokat, majd a végén meghajolt, s így fejezte be:
– Láthatjátok: ahány kalap, annyiféle vagyok! Minden kalap jelent valamit.
A varázsló trombitált, tapsolt, kiabált.
– Köszönjük! Tapsoljátok meg! Én is megemelem a kalapomat! Fáradj a helyedre.
Süsüke ámuldozott.
– Nahát! Sose hittem volna, hogy egy kalap ennyi mindent tud.
A Kiskirályfi nagyot rikkantott.
– Éljen a kalap!
A varázsló ránézett.
– Te következel! Következik a kardegyensúlyozás! Az ügyesség kategóriában.
A Kiskirályfi bátran előrelépett, s csengő hangon megszólalt.
– Ez itt a kard! A karddal nem csak vívni lehet. A karddal egyensúlyozni is lehet. Teljes csendet kérek! A gyengébb idegzetűek ne nézzenek ide!
A varázsló befogta a szemét, s az ujjai közül kukucskált.
A Kiskirályfi feltette a kardot a hegyével a homlokára, s közben elmesélte, hogy mit csinál.
– A kardot felteszem a homlokomra. Föl-alá sétálok. Most leguggolok, homlokomon a karddal. Most hanyatt fekszem, homlokomon a karddal. Most felülök, homlokomon a karddal. Most újra felállok, homlokomon a karddal. Kész! Hopp!
Lekapta a homlokáról a kardot, meghajolt a közönség felé.
A varázsló is levette a kezét a szeméről, s trombitált, kiabált.
– Bravó! Bravó! Nagy tapsot kérek! Menj a helyedre.
Mikor a helyére ment, Süsüke odasúgta neki.
– Jó kis kard!
A Kiskirályfi vigyorogva súgta vissza.
– Jó kis homlok!
Azután figyelték a varázslót, aki bejelentette a következő számot.
– Következik az öreg Mindenes kerékpárbravúrja a járgányán. Ügyesség kategória! Gyere, gyere, te következel!
A Mindenes nyikorogva berobogott a járgányán, nagyokat rikkantgatva.

Ügyes ám a Mindenes,
habár feje már deres!

Megállt, fékezett, letette az egyik lábát, majd meghajolt.
– Bemutatok egy-két bravúrt a járgányomon – mondta az első fej.
– Egy-két világszámot! – hencegett a második fej.
– Produkció! – rikkantott a harmadik fej.
Ránézett a közönségre.
– Első szám: akadályugratás! Kérek egy bátor jelentkezőt!
Süsüke felpattant, odament.
– Itt vagyok! Mit csináljak?
– Hajolj le! Te leszel az akadály – mondta az első fej.
– Nem félsz? – kérdezte a második fej.
– Nem félek! Süsüke sose fél!
Süsüke lehajolt, a Mindenes hátrált a járgányával, majd nekifutásból átugrotta az akadályt.
Süsüke csodálkozva felnézett.
– Észre se vettem, hogy átugrottál felettem!
– Ez benne a világszám – hencegett az első fej. – Kérek még egy bátor jelentkezőt!
A Kiskirályfi felállt, odament.
– Itt vagyok. Mit csináljak?
– Guggolj Süsüke mellé! – mondta a második fej.
– Produkció! – rikkantott a harmadik fej.
A Kiskirályfi leguggolt Süsüke mellé, a Mindenes hátrált, majd nekifutásból átugrotta a kettős akadályt.
A varázsló belefújt a trombitába, s így szólt:
– Tapsoljátok meg! A két útakadályt is!
A Mindenes zavartan hajlongott, motyogott meghatódva.
– Köszönöm a járgányom nevében!
– Éljen a száguldó Mindenes! – kiáltotta Süsüke.
A varázsló megint belefújt a trombitájába, majd bejelentette a következő számot.
– Következik az élő hangszer! Bemutatják a sárkányok az egyéb kategóriában.
Sorban felálltak a sárkányok, Dó sárkány megadta a hangot, s egyszerre énekelni kezdtek.

Dó, dó, dó, ré, ré, ré,
lekvár gyűljön szád köré!
Mi, mi, fá, fá, szó, szó, szó,
tejeskávén átúszó!

Majd meghajoltak némán, becsukták a szájukat, s csak álltak.
– Hm! – mondta a varázsló. – Rövid volt, de nagyon szép volt. Azért tapsoljátok meg! Most pedig következik a bim-bamozó napóra! Az egyéb kategóriában. Előadja Süsüke!
Süsüke a varázslóhoz ment, suttogott a fülébe. A varázsló bólogatott, meg mormogott a szakállába, hogy „Aha, világos! Meglesz! Hehe!”
Süsüke egy ággal egy kört húzott a földre, s a közepére állt, sorban számokat rajzolt a kör peremére – ez lesz a napóra! És Süsüke a mutatója. Majd érces hangon bejelentette.
– A bim-bamozó napóra kívánságra mutatja az időt! Mindenkinek annyit mutat, amennyit kíván! És én vagyok a mutató. Kérem a közönséget, mondja meg, hogy hány óra legyen.
Süsü kiabált, s mutogatott.
– Három! Három óra legyen!
A varázsló felmutatott a napra a pálcájával: menj előre! Még! Még! S a napocska, csodák csodája, előbbre araszolt az égen. Egészen addig ment, amíg Süsüke árnyéka a hármasra esett. Süsüke bim-bamolt a szájával.
– Bim-bam! Bim-bam! Bim-bam! Tessék! Három óra van!
Ámuldoztak, csodálkoztak, Süsü odament, s közelről megnézte a napórán a hármas számot, amelyre az árnyék esett.
– Nahát! Tényleg hármat mutat!
Utána a Mindenes mondott időt, hogy legyen tizenegy óra. A varázsló intett a napnak, a nap arrébb araszolt, Süsüke árnyéka a tizenegyesre mutatott. Megtapsolták a produkciót, csak úgy zúgott a környék.
Majd Süsüke meghajolt, megköszönte a tapsot, majd felnézett, és a napnak is megköszönte.
– Óriási napóra voltál! – súgta a Kiskirályfi. – A napnak miért köszönted meg?
– Összedolgoztunk! – nevetett Süsüke.
A varázsló belefújt a trombitába, s így szólt.
– Kihirdetem az eredményt! Papapapam! Díjkiosztás következik! Mindenki első díjat kapott! Hehehe! Mert mindenki a legjobb volt a saját kategóriájában.
A versenyzők nyakába akasztott egy-egy érmet.
Süsüke meghatottan suttogta.
– Köszönöm! Első díj! Életem első díja!

Zeneszöveg:

Mese:

Más:


Főoldalra



Az oldalka tulajai: HW & Bötty
El lehet érni minket itt: susufanclub@gawab.com